Van az a pont, amikor a nyugis napon egyszer csak előtör az emberből a félelem – valami nincs rendben. Aztán ez a félelem tárgyat talál magának – és olykor elkezdünk parázni. Félelemlista, a teljesség igénye nélkül.
Az egész teljesen keszekuszán, a semmiből jutott eszembe. Vélhetően a széthajtott nap hozománya: nem akarok most elindulni akárhová, mert tuti eltévednék. Amúgy sem akarok, meg nincs is mivel – értsd kocsi, szóval nem is értem honnan jött. Erről meg az jutott eszembe, miért paráznék, ha el kellene indulnom – mert mi van, ha eltévedek? Semmi. Van szám, tudok olvasni, egy-két-három nyelven meg tudom kérdezni, merre tovább. Normális esetben. Persze van, amikor mindezt a parázás felülírja. Meg olyan is, amikor az egésznek nincs semmiféle alapja.
Fotó: pixabay.com
Nehogy elaludj!
Nem lesz meglepetés a következőkben: ha tudod, hogy másnap a szokottnál korábban vagy éppen eltérő időpontban kell kelned, lefekvés előtt biztos aggódsz, hogy felébredsz-e a vekkerre. Én legalábbis szoktam. Ezért negyvennyolc szundival, 10 különböző időpontra tekerem az órát, szédültebb állapotomban a csengést is megváltoztatom, biztosítéknak beállítom a hagyományos ébresztőt. Aztán egész éjjel forgolódom, nehogy elaludjak.
Tuti nem lesz otthon az alapvető hozzávaló
Nem vagyok minta-konyhatündér. Alapvetően jól tájékozódom a spájzban, de nap mint nap nehezen tartom fejben, hogy mennyi (alapvető) élelmiszer és/vagy hozzávalónk van. A krumpli például tuti azelőtt fogy el, hogy biztos vagyok benne, van még, és az lesz a köret. Az is igaz, hogy ebben az esetben nem szoktam előre rettegni, laza magabiztossággal vetem bele magam a főzés örömébe, aztán pánikolva rohanok a szomszédban lakó barátunkhoz, adjon kölcsön valamit. A krumplihoz hasonló tüneteket mutat egyébként a sütőpor és a majoranna is.
Fotó: pixabay.com
Bezárni az ajtót
Gyerekkorom óta a heppem. Minél öregebb leszek, annál durvábban jelentkezik. Tudom, hogy rutinszerű, de a nap közepén, a legnagyobb nyugiban tud a fejembe hasítani – valami nincs rendben. Biztos az ajtó az! Ennél sokkal rosszabb, amikor hülyén álldogálok a bejárat előtt, és még 5-ször megrángatom a kilincset. Néha számolom. És bízom benne, hogy csak halkan röhög a szomszéd.
Az a bizonyos eltévedés
Imádok vezetni, állítom magamról (és nem is hamisan), hogy jól tájékozódom, megtanultam térképet olvasni, ha minden kötél szakad, ott a GPS. De mi van, ha mégsem? Ha nagyon eltévedek? Ha sosem találok ki onnan? (Ilyen még nem volt.) Ezen kérdések esetén igyekszem azt hinni, hogy csak túlhajszolom magam és szeretnék mindent tökéletesen csinálni – ezért a para.
Fotó: pixabay.com
Nyaralás előtt
Szerintem ezt anyukámtól örököltem. Gyerek voltam még, mentünk valahová nyaralni, amikor anyu az indulás előtt számolta, mindent rendben hagytunk-e. Tűzhely, vasaló, hajszárító rendben – sorolta. “Anyu, a fritőz!” – szóltunk vissza. “Tényleg, a fritőz!” Nem volt fritőzünk. Amúgy én is mindent ellenőrzök. Kétszer. Na jó, biztosra megyek, háromszor.
A pók rám ugrik a falról
Nem szeretném sokáig ragozni, egyszerűen félek a pókoktól. Akárki akármit mond, a pókok tudnak ugrani. Messziről is. És sokkal nagyobbak, mint amilyennek látszanak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: