Új barátokat kaptam, a pasim barátai az enyémek lettek, és az én barátaim az övé is – hallom a mondatot a kávézóban. Kis társaság, egymásra licitálva sorolják, hány új ember szeretetét sikerült megnyerniük a barátjuk, barátnőjük által. Én meg csak pillogok – az én barátaim az enyémek, nem közösködünk.
Nem azt akarom mondani, hogy nem létezik, ha valaki barátokat hoz egy kapcsolatba, az nem járhat a másik oldalon is kölcsönös szimpátiával – de hogy automatikusan a másik barátai az én barátaim is lennének?! A felvetés nem csak meredek nekem, de kissé valószerűtlen is. Mert nem kötelességem kedvelni valakit azért, mert a barátom/a férjem/a párom barátja. Egész egyszerűen nem így működik. Még akkor sem, ha megbízom a másik értékítéletében, neadjisten teljesen ugyanúgy látjuk a világot, vagy éppen jól érzem magam a kapott, új ismerősök társaságában, eljárunk együtt sörözni, jókat beszélgetünk.
Elfogadom, hogy őt választottad, de nem a kedvencem
Ismerős mondat, ugye? A barátsághoz nyilván hozzátartozik, hogy tiszteljük, szeretjük és elfogadjuk a másik döntését, de ugyanazt az érzést, kötődést (talán) nem kell reprodukálni. Itt nem arra gondolok, hogy nem hívhatom fel a férjem legjobb barátját, ha életem párja a nincs a közelben, és kérhetem meg, hogy segítsen megoldani a technikai zűrt vagy akármit, de a lelki életem problémáival nem hozzá fogok fordulni, ahogy a férjemtől sem várom el, hogy a barátnőimnek számoljon be a feszített hét élményeiről.
T. ezer éve a barátom. Az a fajta legeslegjobb barát, aminek a kategóriáját gyerekként találjuk ki, aztán ragaszkodunk hozzá. Vele tudok beszélgetni – és hallgatni. Nem titok közöttünk, ha valamelyikünk a másik társaságából valakit nem (annyira) kedvel, vagy éppen az aktuális párjáért nem ugrál. (És nem azért, mert más nevezőn vannak, hanem mert a barátod ugrásra készen figyeli, hogy mi történik köztetek, védeni akar – és sosem felejt.) T. és a férjem jól kijönnek egymással, tisztelik egymást, de semmi több. Egy közös pont van az életükben – ez vagyok én. Éppenséggel utálkozhatnának is, ami feltehetőleg helyenként okozna konfliktust, de ez nem így van.
Aki régebben jött, az marad
Ismerjük el: sok jó ember kis helyen előbb-utóbb vitát generál. És itt nem az “én nem szeretem a melegszendvicset, együnk inkább pörköltet” vitaindítóra gondolok, hanem a két (négy, sok) ember közötti konfliktusra – amikor mindenkinek kell (?) valahová állni. Itt játszik a nemi összetartás, a szolidaritás és főleg a kapcsolatok mélysége. Aztán rossz esetben, ha már nem csak csata van, hanem szakítás is (baráti, szerelmi), elég ritka, hogy a gyengébb láncszemmel (értsd később érkezővel) a kapcsolat megmarad.
Emlékszem, fiatalkori baráti társaságban jártunk így, amikor Z. új csajjal állított be. Nem volt a kedvenc, de amíg együtt voltak, tartott a nagy haverság, buliztunk, nyaraltunk együtt, beszélgettünk. Aztán a szakítás után a lány kikerült a társaságból. Ő volt a kötelező járulék – elfogadtuk, hogy létezik, mert egy barátunk barátnője volt, de össze is zártunk előtte, ha egyedül jelent meg – nem saját jogon került be a csapatba. Aztán vége lett, és a (mi, közös) kapcsolatunk is eltűnt a süllyesztőben. Azt hiszem, azóta sem láttam.
Közös barátok – közös jogon
Nem hiszek az automatikus barátságban. (Magát a barátságot is szigorúan mérem, egyszer majd írok róla bővebben.) Szerintem egy kapcsolathoz idő kell, még akkor is, ha elsőre jól működőnek tűnik a dolog: közös élethelyzet, hasonló tapasztalat, amit meg lehet beszélni. Lehet tanulni egymástól. A közös barátok persze más tészta. Ha közösen ismertek meg a másokat, nincs előny, mint egy gyerekkori, fiatalkori, korábbi kapcsolatnál. Persze ugyanúgy van különbség, hogy ki-kivel épít mélyebb, szorosabb köteléket, de ezen együtt (is) lehet dolgozni. Ugyanakkor nem törvényszerű, hogy pont azért jövök ki a pasim barátjának barátnőjével, mert a fiúk jól kijönnek, mi pedig lányok vagyunk. És fordítva vagy pepitában.
Összegezve: nem hiszem, hogy hiú ábrándokat kell kergetni, sőt becsapni magunkat azért, mert jól hangzik, hogy vadidegen emberek személyében új barátokat szereztünk a szerelmünk által. Sokkal inkább működik, ha vállaljuk, hogy van, akiért nem ugrálunk annyira, míg mással szívesen járunk egy társaságba. Még az is kiderülhet, hogy tényleg tudunk egy hullámhosszon mozogni (éveken keresztül). Személy szerint én valószínűleg össze sem tudom számolni, hány embert ismertem meg életem férfiainak köszönhetően. Lehetnének a barátaim, csak nem tudom, kik ők, és hol vannak.
Fotók: pixabay.com
