Van az a közmondás: “Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” – én pedig egyre inkább érzem, hogy igaz a népi bölcsesség. Persze ez nem csak és kizárólag a külső jegyekre vonatkozik (mégis csak van egy apám is, szóval valamelyest rá is hasonlítok), hanem szokásokra, belső tulajdonságokra. És ahogy telnek az évek, látom, érzem és tapasztalom, hogy visszaköszönnek anyu mozdulatai, mondatai, viselkedési formái.
Anyu nálunk a központi elosztó, legyen szó érzelmekről, kajáról, tervekről, bármi másról. Nála futnak össze a szálak, ő tereli egybe a családot. Anyu a középpont – aki mindig mindent jól tud, aki éppen ezért mindenkit óv, mindenkivel törődik, mindenkit maga elé sorol. Sokáig nem értettem, honnan jön a fura hagyomány a vasárnapi ebédnél, miszerint először apának mer a tányérba, utána nekem, és mindig ő marad a legvégére. Ahogy azt sem értettem, miért kel fel egy órával előttem, hogy nekem friss szendvicsem legyen az iskolában, vagy hogy miért lesi hétvégén nyugtalan az ébresztőórát hajnalban, amikor ő pihenhetne, de valakinek éppen menni kell.
Anyunak egyébként különös, néha határozottan idegesítő szokásai vannak. Olyan szokások, amelyektől újfent gyereknek érzem magam, pl.
Ilyenkor mindig ugyanaz a válasz érkezik: anyu, én már felnőtt vagyok. Ő pedig védekezik, nem azért mondja, csinálja stb., de a mamától így látta. Egészen addig gondolom, hogy én aztán hiába látom, biztos nem ilyen leszek, amíg a következők meg nem történnek:
Tudom, hogy egyre több mindenben hasonlítok anyura. És ha visszaköszönnek a szavai, látom a mozdulatait – magamtól, szívből nevetek. És tudom, hogy mindez a végtelen szeretete. Néha pedig, amikor reggel szakad az eső, türelmetlenül várom az sms-t.
