Önkéntes száműzetésem letelt. Egy hét Facebook nélkül – és túléltem. Egy hét nem hosszú idő, mégis sokat tanultam belőle, sőt, egyelőre úgy tűnik, csak hoztam magammal abból a pár napból. Először például fura volt, amikor újra szétnéztem az oldalon, de rájöttem, egy hetet nem lehet pótolni. És nem is kell.
A telefonomon például még nem állítottam vissza az értesítéseket. Tulajdonképpen nem is akarom. Tetszik az a szabadság, hogy csak és kizárólag akkor stírölöm a hírfolyamot, ha akarom, és akkor, amikor akarom. Nem vonja el a figyelmem munka közben, nem lesem állandóan a kijelzőt, ha valakivel beszélgetek. Persze jó dolog, hogy tudok gyorsan írni annak az ismerősömnek, akinek nem tudom a számát. Ahogy az is, hogy megoszthatom a gondolataimat, például a blogbejegyzéseket. Ahogy az is, hogy nem kell külön keresgélnem a kedvelt oldalaimon, mert kapom a legfrissebb infókat.
A fentiektől függetlenül azonban nem lógok fent állandóan, mint korábban. Üres perceimben nem ott lapozgatok. Reggel továbbra is csak a kávémat iszom. Napközben pedig inkább olvasok, figyelem a külvilágot, relaxálok. Egy hét Facebook-nélkülözés után azt érzem, a másodperc ezredrésze alatt frissülő hír-áradatot nem is tudom és nem is akarom befogadni. És a kereső-szűrők helyett inkább magam szelektálok. Nincs tehát pittyegés, villogás, nincs tízpercenkénti ellenőrzés. Facebook van, én is ott vagyok, de sok esetben próbálok kívül maradni. Egyelőre sikerrel. Remélem, hosszú távon is megőrizhető ez az állapot.
Előzmények:
- Egy hét Facebook nélkül – a kezdet (I. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – első pár óra (II. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – figyelem (III. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – függetlenség (IV. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – kukkolás (V. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – unalom (VI. rész)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: