Azt terveztem a legelején, hogy összesen hét posztot fogok írni a Facebook-mentes egy hétről, de így a vége felé nagyon nyögve nyelős. Nem azért, mert nincs mit mondanom – dehogynem. Írtam már figyelemről, barátságról, szabadságról és főleg függetlenségről, az emberi kapcsolatokról, hova tartozásról és kukkolásról is. Most szívem szerint a várakozásról szeretnék, mert hogy azért várom, hogy visszamenjek. Gyerekes örömmel. Aztán meg mégsem – tulajdonképpen nem érdekel, mi történik ott. Lehetőség szerint örülnék, ha létezne (ha valaki tud róla, szóljon!) olyan megoldás, hogy csak az adminisztrátorként kezelt oldalakhoz férjek hozzá, hogy munkát tudjak ott végezni.
De mégsem a várakozásról írok. Ma volt egy telefonom, valaki keresett a héten, mára sikerült utolérnie, mondta, hogy írt a Facebookon, de nem válaszoltam. Nem – magyaráztam – van ez a kísérlet, majd holnap jövök. “Nem vagy Facebookon? És még élsz?” – ezt is kérdezte.
Igen, még élek. Nagyon jól. Jól érzem magam. Sőt, most élek csak igazán. Nem függök, nem nézem a telefont, nem bonyolítok párhuzamosan 8 beszélgetést, nem cseszem el az időmet. Annak ellenére, hogy ugyanúgy nézem a híroldalakat, ugyanúgy (majdnem ugyanúgy) képben vagyok a világgal. És persze az is igaz, hogy fel kellett találnom magam, amikor elkezdtem unatkozni. Egész egyszerűen nem volt hova menekülni. Például egy társaságban, ahol olyan dolgokról beszélgettek, ami engem nem érdekelt. Akkor sem, amikor a rántott hús vidáman pezsgett az olajban és még nem kellett fordítani, amikor nagyon ráértem, amikor egy barátomra vártam, amikor…Olyankor gondolkodtam, terveztem, értékeltem. Beszélgettem. De nem nyomkodtam, nem lapoztam, nem leskelődtem. Magam voltam, és mégsem unatkoztam. És másokkal voltam. És velük sem unatkoztam. Éltem. Megéltem a pillanatot.
Előzmények:
Következő bejegyzés:
