A mai gyerekek nem olvasnak. Legalább is ezt halljuk mindenhonnan, funkcionális analfabétákról szólnak a statisztikák, elrettentő példákról számolnak be a tanárok, kevés könyv fogy a piacon. Mi két éve indítottunk egy ifjúsági olvasóklubot, és köszönjük, jól van.
Heroikus vállalkozásként cikkezett a kezdeményezésről a helyi sajtó, amikor elindult útjára a klub, valójában magunk sem gondoltuk, mekkora kihívás egy letűnt korszak (?) kulturális kikapcsolódási formáját választani tevékenységnek, de hittünk benne, hogy – elektronikus korszak ide, digitális bennszülöttek oda – ma is vannak gyerekek (jócskán), akik szeretnek olvasni. Úgy tűnik, igazunk lett. (Pedig élénken él az emlék a szülőről, aki nem engedte be a gyerekét egy rendezvényünkre – mert bújtuk a könyveket.)
Fotó: pixabay.com
Szeretnek olvasni
Azon túl, hogy kitaláltuk, alapítsuk meg az olvasóklubot, kitaláltuk a célközönséget is. A 9-18 év közöttieket céloztuk elsőként, és be kell valljam, arra számítottunk, hogy a kicsik lesznek többen (mert nekik több idejük, mert ott még a szülő dönt az iskolán kívüli programokról.) Nem így lett. A kezdetektől középiskolások járnak hozzánk, a 9. évfolyamosok érdeklődnek, és ha tetszik, maradnak is. Sőt, néha nevetve megjegyzik, 18 éves koruk után is ide fognak járni – mert ide tartoznak.
Persze nem arra kell gondolni, hogy diákok tucatjai toporognak az ajtóban a két hetente aktuális találkozó idején. Összesen körülbelül tízen vagyunk, akik aktívak, és az is ritka, ha mindannyian egyszerre, egy időben ott tudunk lenni. (Összesen egyébként jóval többen fordulnak meg nálunk – számuk körülbelül 50-re tehető, a rendezvényekkel együtt körülbelül 100-ra.) De azért jönnek. Lelkesen, aktuális olvasmányt szorongatva a kezekben, és akkor is jönnek, ha éppen nem volt elég idejük a kedvenc regényükre. Egymásért jönnek. Közben azt mesélik, többen vannak az osztályukból, akik szeretnek és szoktak olvasni, nem lógnak ki a többiek közül csak azért, mert mindig van náluk egy könyv. Nem cikizik őket, nem csodabogarak. Csak szeretik az irodalmat. Az iskolában pedig arról mesélnek, jó társaságba járnak.
Fotó: Miski Ádám
A statisztika cáfol
Akár a KSH legutóbbi, olvasással kapcsolatos statisztikáját, akár a PISA-eredményeket nézzük, határozottan gyatrán állunk olvasás ügyben. És nem csak a gyerekek. Egy 2010-es hazai felmérés szerint a lakosság egy napra jutó olvasási összideje mindössze 7 perc. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy itt csak a könyvolvasást mérték, a magazinokra, online lapokra és egyéb olvasási tevékenységre egyáltalán nem tértek ki). Ez nem csak elszomorító – riasztó adat. Gyerekeknél pláne. Mert aki korán nem olvas, később sem fog – nem tartozik hozzá a kulturális tevékenységeihez, nem természetes számára a könyv. Az olvasás szeretetét pedig a családból hozzuk – legalábbis az alapokat mindenképp. A témával foglalkozó pszichológusok a mese fontosságára figyelmeztetnek, és arra, ne csak dísz legyen a könyv a polcon – látni is kell, hogy a szülők szeretnek olvasni.
Az általános tapasztalat ezzel kapcsolatban, hogy nem olvasnak. Sokszor ők sem, és az ifjúság sem. Utóbbiak a kötelezőket (is) elkerülik (jó esetben megnézik), maximum a tankönyv aznapra vonatkozó fejezetét olvassák el, ha már elolvassák. (Az, hogy kötelezőket kell-e és jó-e olvasni, már más kérdés.)
Fotó: pixabay.com
Szeretik a közösséget
A 7 perc azonban összeadódik valahonnan. Azoktól, akik naponta akár több órát is olvasnak (a buszon, az órán a pad alatt, a könyvtárban, otthon, az utcán stb.). Bár egyensúly nem kerül a rendszerbe, a fiatal generációról nem szabad lemondani. A korosztályuknak szóló irodalom, az a felnőtt, akinek értékítéletében bíznak – mind olyan kiindulási pont lehet, amely segít a különböző kötetek közötti eligazodásban. Arról nem is beszélve, ha meg tudják beszélni az olvasmányukat. Mert olvasni jó – de még jobb elmondani, miért szeretem azt a karaktert, melyik szereplőt utáltam igazán, vagy éppen miért tetszett vagy nem tetszett az adott könyv.
Mi a klubban erről is beszélünk. Meg a nehéz matematika háziról, amit nem sikerült összehozni. És arról, hogy összevesztek a barátnőkkel. És internetes vásárlásról és iskolai élményekről és kirándulásról és hobbiról és álmokról.
Fotó: pixabay.com
Adj nekik lehetőséget!
Nekik ugyanis hiányzik a(z új) közösség. Hiába járnak iskolába, sportolnak, van családjuk, van lehetőségük beszélgetni – rengeteg a dolguk. Különórára járnak, délután 3-ig koptatják a padot, nyelvvizsgáznak, teljesíteniük, tanulniuk kell – nekik most ez a legfontosabb. De éppen ezért van szükségük a közösségre, ahol kikapcsolhatnak, ahol a barátokat szerezhetnek, ahol elmondhatják a véleményüket. Ahol önmaguk lehetnek. Ahol nem kell megfelelniük. (Nálunk egy szabály van: mindig hozz magaddal egy könyvet.)
Én – és a lányok, akikkel életre hívtuk az olvasóklubot – hiszünk benne, hogy mindez nem hiába való. Hogy ha heroikus vállalkozás is, de megéri. Sokat tanulunk egymástól, még többet olvasunk. Beszélgetünk. Látjuk fejlődni őket, kísérjük őket az útjukon – ameddig kellünk nekik. Közös hobbink van: imádunk olvasni. És ami még fontosabb, hiszünk bennük, és abban, hogy kitartó munkával, de főleg szeretettel olyan közösséget építünk, ami tovább fog élni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: