Meg lehet ezt szokni. Nincs pittyegés, nincs villogás, nincs felesleges bambulás. A kollégáim azt kérdezik, miért nagy dolog. Ők nem függők. Oké, alapjaiban én sem, de sikerült szépen beépíteni az életembe a virtuális bolyongást, olyannyira, hogy felesleges és kevésbé felesleges időmben is sokszor les(t)em a kijelzőt. Ma pedig eljött az első nap, amikor a közelébe sem mentem. És sok minden változott.
Reggel például megsokszorozódott az időm. A kávé mellett kivételesen a hívogató napsugarat néztem, ahogy táncolt az elsárgult lombok tetején, volt időm átgondolni a programom, rácsodálkozni az őszre, 12 percet gondolkodni az adott cipő felett: jó lesz-e. Jó lett. Nem kellett rohanni. Volt időm – magamra. Igaz, valószínűleg lemaradtam 25 másik “mit látott/hallott/olvasott/érzett/gondolt ma reggel elsőként” bejegyzésről/fotóról/idézetről/kívánságról/napi jóslatról. De azt hiszem, ez nem nagy baj. Később, a munkahelyen, amikor 10 perc pihenésre volt szükség, nem a képernyőt lestem önfeledten érdekes állapotfrissítésekre vadászva, hanem beszélgettünk a többiekkel. Az ebédnél az ízekre figyeltem, hazafelé pedig az égre, ahogy a lenyugvó nap vörösre festette a morcosan tornyosuló felhők hasát, különös vörös-szürke takarót húzva a város feje fölé. Aztán hazatelefonáltam, hogy a férjem, aki az ablaknak háttal dolgozik, ne maradjon le a látványról, és felhívtam egy barátomat is, hogy látta-e. (Persze a sorsnak jócskán van humorérzéke: napközben kiderült, hogy a legutóbbi életmódis poszt lett A nap blogja az nlcafe-n! Szerettem volna megosztani boldog-boldogtalannal, micsoda öröm ért, büszkén kihúzni magam “igen, ez én vagyok”, de nem posztolhattam. Ott, abban a térben még nem is tudtam megköszönni.)
Ragozhatnám tovább naplószerűen, hogy pontosan mit és hány percig csináltam – okostelefonnal, Facebookkal és anélkül, de nincs sok értelme. A lényeg, hogy az első, teljes közösségi-mentes nap nem változtatta meg alapokban az életem. De bizonyos dolgokra felhívta a figyelmem. Ma sokkal többet és több emberrel, baráttal és ismerőssel beszéltem úgy, hogy hallottam a hangjukat. Nem cseteltem. Nem jelöltem őket. Nem ráírtam. Nem megböktem. (Utóbbi értelmét egyébként komolyan szeretném, ha egyszer valaki megmagyarázná.) Csak beszélgettem. Személyesen és telefonon. Úgy, ahogy már rég nem. És figyeltem. És hallottam az örömet a hangjukban. Mert tényleg régen beszéltünk.
Este pedig (itthon) nem ragadunk le külön-külön két gépnél, két külön helyiségben. Együtt vagyunk, egy helyen, egy szobában, egymás mellett. És nincs pittyegés és villogás és felesleges bambulás. Az a helyzet, egyre szimpatikusabb nekem ez az állapot.
Az előzményekről:
A folytatásban:
