Meg lehet ezt szokni. Nincs pittyegés, nincs villogás, nincs felesleges bambulás. A kollégáim azt kérdezik, miért nagy dolog. Ők nem függők. Oké, alapjaiban én sem, de sikerült szépen beépíteni az életembe a virtuális bolyongást, olyannyira, hogy felesleges és kevésbé felesleges időmben is sokszor les(t)em a kijelzőt. Ma pedig eljött az első nap, amikor a közelébe sem mentem. És sok minden változott.
Reggel például megsokszorozódott az időm. A kávé mellett kivételesen a hívogató napsugarat néztem, ahogy táncolt az elsárgult lombok tetején, volt időm átgondolni a programom, rácsodálkozni az őszre, 12 percet gondolkodni az adott cipő felett: jó lesz-e. Jó lett. Nem kellett rohanni. Volt időm – magamra. Igaz, valószínűleg lemaradtam 25 másik “mit látott/hallott/olvasott/érzett/gondolt ma reggel elsőként” bejegyzésről/fotóról/idézetről/kívánságról/napi jóslatról. De azt hiszem, ez nem nagy baj. Később, a munkahelyen, amikor 10 perc pihenésre volt szükség, nem a képernyőt lestem önfeledten érdekes állapotfrissítésekre vadászva, hanem beszélgettünk a többiekkel. Az ebédnél az ízekre figyeltem, hazafelé pedig az égre, ahogy a lenyugvó nap vörösre festette a morcosan tornyosuló felhők hasát, különös vörös-szürke takarót húzva a város feje fölé. Aztán hazatelefonáltam, hogy a férjem, aki az ablaknak háttal dolgozik, ne maradjon le a látványról, és felhívtam egy barátomat is, hogy látta-e. (Persze a sorsnak jócskán van humorérzéke: napközben kiderült, hogy a legutóbbi életmódis poszt lett A nap blogja az nlcafe-n! Szerettem volna megosztani boldog-boldogtalannal, micsoda öröm ért, büszkén kihúzni magam “igen, ez én vagyok”, de nem posztolhattam. Ott, abban a térben még nem is tudtam megköszönni.)
Fotó: pixabay.com
Ragozhatnám tovább naplószerűen, hogy pontosan mit és hány percig csináltam – okostelefonnal, Facebookkal és anélkül, de nincs sok értelme. A lényeg, hogy az első, teljes közösségi-mentes nap nem változtatta meg alapokban az életem. De bizonyos dolgokra felhívta a figyelmem. Ma sokkal többet és több emberrel, baráttal és ismerőssel beszéltem úgy, hogy hallottam a hangjukat. Nem cseteltem. Nem jelöltem őket. Nem ráírtam. Nem megböktem. (Utóbbi értelmét egyébként komolyan szeretném, ha egyszer valaki megmagyarázná.) Csak beszélgettem. Személyesen és telefonon. Úgy, ahogy már rég nem. És figyeltem. És hallottam az örömet a hangjukban. Mert tényleg régen beszéltünk.
Este pedig (itthon) nem ragadunk le külön-külön két gépnél, két külön helyiségben. Együtt vagyunk, egy helyen, egy szobában, egymás mellett. És nincs pittyegés és villogás és felesleges bambulás. Az a helyzet, egyre szimpatikusabb nekem ez az állapot.
Az előzményekről:
A folytatásban:
Köszönöm és én is remélem hogy sikerülni fog!Barátnőim tudták az email címemet amire simán írhatnak.De sajnos addig voltam a barátnőjük amíg fent voltam.Megpróbálkoztam azzal hogy írtam nekik emailt de sajnos nem írtak vissza.Én sok rokonomat ott találtam meg és így sikerült felvennem velük a kapcsolatot.Csak én azt mondom ha valaki kíváncsi a másikra tudja az elérhetőségét akkor megkeresi ha akarja.Az már más kérdés hogy valaki csak azért tarja facen vele a kapcsolatot mert lusta felmenni az emailre vagy felhívni vagy személyesen megkeresni.
Tökjó, hogy így látod 🙂 Én is azért kezdtem ezt a kísérletet, mert elegem lett, hogy felesleges dolgokkal foglalkozom, bár lehet, hogy ezt az egészet lehet kezelni okosabban is – majd kiderül 🙂 Örülök, hogy bevált nálad! 🙂
Nem gondolom, hogy bizonyos dolgokban nem hasznos a Facebook (helyenként kapcsolattartásban, rég “eltűnt ismerősök” megtalálásában) – de ha barátokat vesztettél el azáltal, hogy törölted magad, akkor szerintem virtuális kapcsolatok voltak (sajnos). Az viszont nagyon jó, hogy felismerted, hogy nem jó felé mész a háló által! Szurkolok neked, hogy sikerüljön a kapcsolatot is rendezni!
Nekem 4,5 éves párkapcsolatom ment tönkre a facebook miatt.Decemberben regisztráltam magam és annyira élveztem eleinte hogy nem figyeltem a páromra.Áprilisban szakított velem.Teljesen elhanyagoltam miatta.Utána döntöttem el hogy törlöm magam.Nem volt könnyű hiszen minden barátnőmmel azon tartottam a kapcsolatot de megtettem.Barátnőimet elveszítettem de vissza kaptam azt a nyugodt életet ami előtte volt.Most volt párommal próbálkozunk még nem tudjuk mi lesz de bízunk a jóban.Sokkal jobb facebook nélkül lenni!
Én pontosan 16 napja töröltem magam (az unokatesóm bíztatására)Facebookról. Egyik csajos este döntöttük el, hogy ennek véget kell vetni pont ezen okokból, meg azért mert túl “sok” volt, hogy mindig más életével vagyunk “elfogalalva”. Frusztráló mindig látni, kivel mi van…és őszintén, idegesítő is. Azóta sem hiányzik, és nem hiszem hogy fog… kellemesebb így az élet 🙂