Nehéz ügy. Kikapcsoltam a telefonon az értesítőt (egyetlen mentségem, hogy miért nem szedtem le: digitális analfabétaként fogalmam sincs, hogy kell újra telepíteni), nem mentem a géppel az oldal közelébe, és csak magamra koncentráltam. Na jó, nem, mákos vagyok, jöttek a barátaink, kellemes, beszélgetős, vidám vasárnap este – itt gond nem lehet. Aztán csörög a a kaputelefon. A pizzás. (Nem rendeltünk). Nagylelkűen, kedvesen magyarázom, hogy biztos nem mi voltunk azok. Tuti? Tuti. Akkor a Miklós, a 13-asból. Lehet. Beengedem? Nem engedem, csöngessen oda. Aztán csönget – nálunk. Tuti, hogy debil – gondoljuk mindannyian, erre beállít a legjobb fiú barátom, táskányi kajával (négy napja nyomom az ágyat, beteg vagyok), hátha nem volt időm-kedvem-de főleg egészségem főzni: leves, rántott husi rizzsel és desszert. Majd kiugrom a bőrömből. Már fotóznám is, posztolnám, mennyire jó fejek – de hoppá, nem lehet. Én most nem közösségizek.
Aztán beszélgetünk. Eleinte fura, hogy nem jön értesítés. Egy sem. Aztán az is, hogy nem tudom posztolni, jól érzem magam (bár nem szoktam, de ez itt most az az érzés, jó lenne, ha mindenki tudná, mennyire jól érzem magam a barátainkkal). Oké, nem posztolok. A többiek megértőek. Nehéz lesz – mondják – még nem is érzem mennyire. Aztán beszélgetünk, és múlnak a percek, az órák, elfelejtődik a telefon, a gép, a net, nincs hiányérzet, csak mi vagyunk, egymásra figyelünk, meghitt és idilli mindez. Jó hirtelen kiszakadni a háló vonzásából, nevetünk és beszélgetünk és együtt vagyunk és együtt érzünk és nevetünk – 100 százalékos figyelemmel, senki nem nyomogatja a telefonját – tényleg együtt vagyunk. Az utolsó utáni pillanatban még könnyesen vicceket mesélünk, aztán eljön a vége, mindenki indul pihenni.
Én még itt ülök. Tele energiával egy nagyon jó estétől, jó élményekkel és vidáman – nem számít, hogy holnap dolgozni kell menni. Senki nem tud erről, csak mi négyen, de talán mindannyian magunkkal visszük a holnapba, a jövő hétbe ezt az energiát. Közben kényszert érzek, hogy lássam, ki mit csinál, de a fogadalom az fogadalom, inkább megírom ezt a posztot. Ja, hogy közben kereshettek? Aki igazán akarja, tudja, hol ér utol.
A férjem közben ránéz a Facebookra, egyelőre nagy a kísértés.
Fotók: pixabay.com.
Előzmény:
A folytatásban:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: