Öregedésem jelei

Valamikor a húszas éveim közeledtével valaki azt mondta, ne akarjam siettetni az időt, a húszas évek tovaszállnak majd, akár egy pillanat, aztán beköszönt a harminc, ott pedig nem egy-egy év, hanem az évtized fog hirtelen elsuhanni. Nevettem. Körülbelül 18 éves voltam, és baromira felnőtt akartam lenni. Igazi felnőtt. Felnőtt élettel, felnőtt problémákkal, olyan felnőttes – ahogy a gyerekek elképzelik. Most 31 éves vagyok, és csak mélyen belefeledkezve az elmúlt hetekbe-hónapokba tudom felidézni, pontosan mi is történt, pontosan mit is csináltam, néha összemosódnak az évszakok és az élmények, szigorú pontokhoz kötve tudok csak emlékezni, hogyan zajlottak az események. Nincs mese, öregszem.

És ezt nem csak az évekre értem. Elkezdtem olyan dolgokat csinálni, amiket korábban nem szoktam. Olyanokat, amelyek számomra is meglepőek. Olyanokat, amelyeket az igazi felnőttek szoktak. Vagy akik öregszenek. (És most nem a klasszikusra gondolok, miszerint több kaja van a hűtőben, mint sör. Ahogy egy barátom mondta nemrégen hasonló témában tett megnyilatkozásomra: elkezdtem felelősségteljes életet élni. Jobban hangzik.) Ezek egyébként nem nagy dolgok, de tükrözik a bennem lévő változást. A belülről indult, magán motivációval rendelkező változás-igényt. (Csak azért nem merem írni, hogy a bennünk lévőt – értsd általános alany, mindenkire vonatkozik – mert például a férjem ilyen vonatkozásban nem mutat belső motivációt.)

A lakás van értem, és nem fordítva – vagy mégis?

Korábban fejvesztve próbáltam menekülni, ha bárki, akárki (igen, a közeli családtagokra értem) megjegyzést tett, hogy bizony úszunk a koszban. A koszt képletesen értem: a polcon összevissza zsúfolt könyvek és kacatok tökéletesen lefedték a portalanításra váró felületeket (hanyag elegancia), egy jól sikerült, 4-6 személyes vacsora után senki sem várta, hogy azonnal csillogjon-villogjon minden felület, a hálószobában vetetlen ágy meg senkit nem szokott érdekelni – úgysem megy be oda más. Aztán történt valami. Valami megfejthetetlen. A könyvespolcon megszűnt a káosz (legalábbis a nagytakarítás alkalmával mindenképpen – aminek nem volt semmihez köthető létjogosultsága – értsd nem évszakhoz, pusztán kedvhez kötött), főzés előtt és után már csak nagyon ritkán marad elöl mosatlan edény (igen, apukának igaza volt, amikor azt mondta, jobb teli hassal és tiszta konyhával ejtőzni), a hálószoba pedig tényleg hívogatóbb, ha nem úgy kell kicsomózni a két paplant egymásból. Ja, és mindez összesen 5 perc munka (tevékenységenként). Valahogy örülök neki, ha tisztaságot látok.

Most aztán kirúgunk a hámból – de legkésőbb 11-re otthon vagyok

Korábban nem zavart az idő. Vidáman pótoltam az átbeszélgetett, átmulatott éjszakát a vasárnap kora délutánig tartó dögléssel. Ráadásul szombaton is simán bele lehetett húzni, hol volt még a hétfő?! Az a szűk öt (hat) nap munka. Most már tudatosan tervezek. Fontos a pihenés. A legalább 6 (inkább 8) órás alvás hétköznapokon. Akkor is szigorúan éjfél előtti fekvéssel. Félelmetes!

A rendszeres étkezés és folyadékbevitel igenis fontos

Éveken keresztül nem reggeliztem. Kb. a főiskola óta. A megcsúszott éjszakát utolsó pillanatban való keléssel próbáltam egyensúlyban tartani, magamat kávéval, és emlékszem, rekord idő alatt ettünk a különböző épületek közötti futkosás során. Minimális folyadékpótlás (iszol még egy kávét?), műanyag kaják sok ketchuppal. Mostanában reggelizek. Még mindig a kávé az első, de nagy pohár víz kíséri. Aztán jöhet a reggeli. Müzli, joghurt, szendvics. Felváltva, naponta. Délelőtt egy liter víz, okosan elosztva. Délben normális ebéd. Mondjuk főzelék. Délután egy liter víz. Uzsonna(!!!). Este tea. Néha szórakozóhelyen is. És a rendszeres mozgás. Önszántamból.

Az ünnepek

Mindez egyébként azért jutott eszembe, mert dühöngve közeledik a karácsony. Nem a naptárból látom, leginkább a boltok polcain, ahogy hívogatóan integetnek már a csoki mikulások, lassan zöld ruhát ölt a város főtere, én pedig nekiálltam az ötletelésnek, ki milyen dobozban kap majd csinos kis csomagot a fa alatt, sőt arra is emlékszem, hová tettem a tavaly készített adventi koszorút. (Én még életemben nem készítettem magam adventi koszorút – nyilván ez sem egyedül sikerült, de lassan egy éve csodálkozom a tudományon.) Szóval készülök. Előre, hogy ne érjen meglepetésként az év vége.

Szerintem öregszem. Vagy felelősségteljesebben élek. Utóbbi jobban hangzik.

Fotók: pixabay.com

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!