Kötéltánc

Nem nagyon tértem magamhoz ettől a könyvtől. Igaz, nincs negyed órája, hogy befejeztem, de olyan súlyos nyomással nehezedik rám, hogy szinte fulladok, és nagyon nehezen hiszem el, hogy mindezt csak olvastam. Súlyos, nehéz könyv, valós képekkel, pontos társadalmi és helyzet ábrázolással, mély érzelmekkel.

Németh Eszter első könyvétől valami könnyed szórakoztatást vártam. Kötéltánc címmel tulajdonképpen mindenre számítottam, csak arra nem, amit kaptam. Azt hittem, hagyományos ifjúsági regény. Ezúttal nyavalygó blogolós, a történet szerint egy tizenhét éves gyerek tollából, komoly pszichológiai vagy szociológiai megközelítés nélkül, és be kell valljam, óriásit tévedtem. A nyavalygós blogolás megvan, de nem abból a tekintetből, ahogy most mindenki gondolja.

Van ez a blogoló lány, Konrád Lia, akit terrorizál az anyja, a drogos barátja, ráadásul önképzavarral küzd, határozottan anorexiás, bizonytalan, kételkedő és legfőképpen elveszett. Az elején őszintén utáltam, nem értettem miért nem lát jól, miért hiszi el, hogy a szenvedés neki “jár”, azt hittem, ahogy (tegye mindenki őszintén a szívére a kezét) minden felnőtt, amikor magával küzdő zavarodott tinit lát, hogy csak túloz. Aztán majd megjavul. Aztán napról napra, bejegyzésről bejegyzésre lett világos, hogy ez a lány, a kitalált Konrád Lia bizony tényleg nem lát jól. Olyannyira elmerült a saját zavaros, pszichésen beteg világában, hogy egyszerűen nem tud jól látni. És hiába próbálnak segíteni neki, már csak nagyon nehezen lehet. Ha lehet.

Szóval először utáltam Liát. Aztán sajnáltam. Aztán szurkoltam. Aztán hittem benne. Aztán összeszorult szívvel reménykedtem. Aztán kétségbeestem. Aztán féltem. Félni – tulajdonképpen – még mindig félek.

Konrád Lia egy szereplő  Németh Eszter Kötéltánc című regényében. Csak egy szereplő. Szereplő egy zseniális könyvben. De félek, mert nem egy Konrád Lia jár-kel az utcákon, írja ki magából láthatatlanul a fájdalmát, a problémáit, az érzéseit – miközben a környezete csak sejti, hogy baj van. Nem egy Konrád Lia van, aki tűri a megaláztatást, a fizikai és lelki terrort otthon – és ebben az esetben 17 éves fiatal tiniként – a szórakozóhelyen, az utcán, az iskolában, a közösségi oldalakon. Nem egy Konrád Lia van, aki 17 évesen azt gondolja, nem kell senkinek, mert nem elég jó, hiába a segítő szándékú pedagógus, a szívszerelmes fiúja, az őszinte barátok. Nem egy Konrád Lia van, aki nem hogy nem tudja elképzelni, mi az a szerelem, de ha nem tud kibújni a “kötelesség alól”, folyamatosan elszenvedi a szexuális erőszakot. Nem egy Konrád Lia van, akit már nem lehet megmenteni. Mert nem hagyja. Mert a többiek nem látják, milyen mélyen van.

Konrád Liát őszintén utáltam az elején. Tényleg. Aztán rájöttem, hogy a Kötéltánc egy fantasztikusan megírt, szűk rétegre szabott szociográfia, ami nem titkolózik, nem sajnál, nem mond ítéletet, de valós képet fest a jelen pillanatban is magukkal és a világgal küzdő fiatalokról, akik mások miatt küzdenek – az élettel. És hirtelen baromi szerencsésnek érzem magam, mert akár 5, 12, 18 vagy éppen huszonakárhány éves voltam, mellettem mindig ott álltak (a szüleim, a barátaim, az osztálytársaim, a tanáraim stb.), nyitott és főleg látó szemmel jártak, és akkor sem engedtek volna, ha elindulok a lejtőn.

A Kötéltánc nem ifjúsági regény, a szó nagyon pozitív, lányregényes értelmében. A Kötéltánc kötelező olvasmány gyerekes és gyerektelen felnőtteknek, nagyszülőknek, de főleg azoknak a családoknak, akik minimális időt töltenek együtt a srácokkal. És azoknak is, akik sokat. És ha fiatal olvassa, akkor meg kell beszélni a leírtakat. Hogy jól értelmezze. Hogy tudja, hogy szereted és félted. Hogy lássa jól a világot. Hogy lásson. Hogy ne járjon kötéltáncot láthatatlanul.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!