A pólódban alszom

Fotó: pixabay.com

Hirtelen gyorsasággal szökkentél a szívembe, hirtelen és könyörtelenül törtél be, akár egy tornádó, magától értetődő helyet csináltál magadnak a szívembe és az otthonomba, az estékbe, a reggelekbe, az ágyamba, a világomba. Most pedig valahol máshol vagy. Dolgod van, le kell tudnod a kérdéseidet és főleg a válaszaidat, én meg itt vagyok egyedül, csak fekszem az ágyon és várom, hogy mindjárt kopogtass, hogy újra itt legyél. Hogy együtt induljunk el a közös világunkba, távol hagyva a hétköznapok mocskát és hazugságait, hogy szeress, ha csak egy este is, szeress forrón, lüktetőn, visszafordíthatatlanul. Közben meg ezernyi kép zajong a fejemben, hol vagy és mit csinálsz, jól vagy-e, de nem írok és hívlak, nem akarlak számon kérni, tudom, hogy fontos ez neked, és bízom, hogy kicsit a szíved mélyén neked is sajog a lelked, hogy nem jössz most. Aztán mégis üzenek, mert nem tudok nem gondolni rád. Már a pólódban fekszem, hogy körülvegyél, hogy szorosan ölelj, és csak a saját felemen fekszem, mert az a másik ott, az a tiéd. Üres nélküled a szoba, üres nélküled az otthon, csend van mindenütt, csak én vagyok, meg a gondolataim, gondolatok, amelyek csak körülötted forognak. Ha most itt lennél, csak simogatnám a hajad, amíg el nem alszol, csak kísérnélek álmodban, hogy jó utakra utazz, csak fognám a kezed erősen, hogy ne vessz el az álmodban, hogy mindig visszatalálj. Hogy jól ébredj. Ha most itt lennél, nem engednélek el, reggelig biztosan nem, és te sem engednél. De nem vagy itt. Csak én vagyok, meg a kínzó gondolataim, és próbálok nem önző lenni, pedig az kellene, de képtelen vagyok rá. Csak azt remélem, ma éjjel, álmomban újra látlak, újra ott leszel. És talán lesz az a reggel, amikor megint ott ébredsz, a te helyeden, miközben fogjuk egymás kezét, és elhiszed végre, hogy a boldogság neked is jár. Addig a pólódban alszom.