Irigy vagyok, mert gyereked lesz

Irigy vagyok. Nemrég kiderült, hogy az egyik barátunk gyermeket vár. Egy másiknál a napokban született meg a bébi. Egy harmadik pár újfent a gyermekáldás örömei elé néz, a negyedik tegnap posztolt fotókat az újszülött babáról. (És így tovább.) Egyébként örülök nekik. De irigy is vagyok.

Irigy, mert bennem nincs meg ez a rohadt érzés. Pedig kellene. Ez az élet normális menete, hogy iskolába járunk, aztán dolgozni kezdünk, aztán hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatok után összeházasodunk valakivel, akit szeretünk, megleljük a lelki békét, egzisztenciát építünk és megfelelő korban gyermek(ek)et vállalunk. (Mert ez a normális.) Sok pipa van az életemben, de a legutolsó sor végén nálam maximum a javított dolgozatokban annyira utált hiányjel árválkodik megoldásra várva. (Pedig büszke lehetnék, eddig majdnem minden társadalmi vizsgán sikeresen átmentem.)

Fotó: pixabay.com

Szóval irigy vagyok. És kicsit pulzál bennem a “bár csak ne döntöttem volna el, hogy nem akarok” – erről írtam a legutóbb gyerekes témában, de csak azzal védekezhetek (magam felé), hogy ez nem (csak) tudatos döntés, egyszerűen csak így érzem, és különben is eleget harcolok a munkámban, másokkal (értelmesekkel és hülyékkel egyaránt), hogy legalább magammal ne kelljen. Legalább magam előtt ne kelljen szégyellnem magam.

A férjem – ha erről beszélek – ilyenkor megértően néz és bölcsen bólogat: nem kell elrohanni, egyszer majd nekünk is lesz  – de rajtam múlik, hogy mikor. Közben pedig néha elcseverészünk milyen plusz foglalkozásokra kellene íratni (a nem létező gyereket), melyik oviba kéne járatni, és különben is a nagypapák hogy örülnének (hát még a nagymamák!).

Fotó: pixabay.com

Van ez a skizofrén helyzet a nem létező gyerek és köztem, szépen belesüppedve a társadalmi elvárásba. Skizofrén (de legalábbis pszichésen zavart), mert bár egyelőre nem akarom, de gikszeres sem akarok lenni. Pedig az általános közvélemény szerint az vagyok. Akkor is, ha megértően bólogatnak, amikor felsorolom az érveimet, vagy éppen lehülyéznek, mert ezt nem lehet így gondolni. (Arról nem is beszélve, hogy pár napja olvastam egy 35 éves anyuka tollából, hogy mennyire gázul viselkedtek vele a 9 hónap alatt – azért, mert ő már tök öreg. A gyerekvállaláshoz. Szép mutatvány, 35 éves korodig a “miért nem szülsz?” kérdésekre válaszolsz szüntelen, utána meg a “miért szülsz?” kérdésekre. Ehhez egyébként én is öreg vagyok. De legalábbis annak érzem magam.) Most éppen 31 évesen magyarázkodok a még meg nem született gyerekem miatt. 34 évesen majd azért fogok, mert mégis meggondoltam magam, és összehozunk egyet, aztán 35 évesen azért, mert úristen, ez lesz az első gyerekem, és elnézést kérek, hogy most találtam ki, hogy ilyen öregen szülök. Aztán már nem magyarázkodok, hanem szégyenkezek a gyerekem ballagásán, mert akkor én már 53 éves leszek, és akkor is szégyenkezek, amikor 65 évesen ünnepeljük majd a 30. születésnapját. Igaz, az apja akkor már majdnem 70 éves lesz, szóval én nyertem.)

Nem akarok magyarázkodni. És kérdésekre válaszolni. Sem ismerősöknek, sem idegeneknek. És nem akarom folyton megvédeni magunkat. Azokat a nőket, akik bizony a társadalmi elvárás nyomására irigykednek – mert belőlük hiányzik az érzés. És persze bizonyára van, aki nem irigykedik, mert benne végleges a döntés. Én meg azon kattogok, hogy döntöttem-e véglegesen vagy csak pánikolok, mert nem érzem, amit ilyenkor normális lenne. (Hogy “de jó neki, én is akarok!”)

Fotó: pixabay.com

És most lehet mutogatni és szájat húzni és undorodva elfordulni, mert én még mindig itt tartok. És igenis, irigykedek arra a nőre, aki felkészült az anyaságra, boldogan várja a gyermekét, mert eldöntötte, hogy ezt akarja. Mert megvan benne az érzés, ami belőlem egész egyszerűen (szánalmas vagy sem) hiányzik. Tudom-tudom, millió más nő meg azért irigykedik, mert annak a bizonyos másiknak sikerült, és nem kell hétről-hétre orvostól orvosig járnia, miközben belefáradt az egészbe.

Irigy vagyok. Mert úgy érzem – köszi társadalmi elvárás – hogy gikszeres vagyok, mert bennem ez (talán még, talán) nincs meg. És csak különösen józan pillanatokban gondolok arra, hogy én is normális vagyok.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!