A bosszú Pradát visel

Szeretném azzal kezdeni, hogy hát ez olyan izé. Tudjátok, az az izé, amit akkor mondunk, amikor izé. Mert ez a könyv olyan. Izéféle. Ettől pedig kicsit keszekuszán érzem magam. Mert nálam egy könyv vagy jó vagy nagyon jó (és további fokozási fázisok) vagy rossz, bűnrossz és társai, de izéféle nem szokott lenni. Hát ez az. Nem arról van szó, hogy nem találok megfelelő minőségjelzőt erre a kötetre, hanem hogy kérdőjeleket és mindenféle érzést hagyott maga után. Főleg a legfontosabbat: miért is kellett nekem ezt elolvasnom?

Tulajdonképpen már akkor nem akartam elolvasni, amikor az első rész végén (Az ördög Pradát visel) belepillantottam az ajánló-kedvcsináló előzetesbe, egy rövid részletbe a második könyvből. Nem tetszett.  Mert a főszereplő Andy, aki végre elkezd normálisan gondolkodni és cselekedni, újfent visszaesik valami fullparás, szorongó fiatal lány szerepbe, holott (a folytatásnál) eltelt 10(!!!) év, ugyanazokkal a problémákkal küzd, pláne üldözési mániája van – és még mindig a múltban él. Bevezetésnek ez igazán nem tetszett. Utálok olyan emberekről olvasni, akik nem tudnak kikeveredni a múltból (oké, néha én sem – de ezért magamat is utálom), ráadásul borítékolható a végkifejlet, miközben mindketten (a főszereplő és én is) legalább 400 oldalon keresztül szenvedünk.

De, hogy legalább ez a hosszú bevezető nem legyen olyan izé, azért kifejtem. (Vigyázz, spoiler!)

Andy (a Runway-ámokfutás után 10 évvel) sikeres újságíró, sőt főszerkesztő egy általa és az előző részben utált kolléganő (most már legjobb barátnő), Emily által elindított esküvői magazinnál, éppen férjhez megy (a világ legcsodálatosabb pasijához – hm?), amikor felbukkan a háttérben Miranda Priestly, a volt főnöke, és ajánlatot tesz a lap megvételére. Andy pedig nem akarja adni a Plunge-ot, mert bosszút sejt, és nem akar még egy évet az ördög alkalmazottjaként pazarolni az életéből. A sztori tulajdonképpen ennyi. És ezzel nem is lenne gond, de Andy csak őrlődik, elfojt, és jellemfejlődés szempontjából teljesen ugyanott tart, mint 500 oldallal korábban, még az első kötetben.

Ezért ez a bizonyos izé. Meg azért, mert kínosan pontos részletességgel értesülünk Andy terhességéről, szüléséről, a gyermeknevelés örömeiről és bánatairól, a szexmentes házasságról, a gonosz anyósról, a régi jó barátokról, az el nem felejtett első pasiról (ezért a 400 oldal), és New York itt már nem az a pulzáló, varázslatos város, mint elsőre, tulajdonképpen csak statiszta (ha élhetek ezzel a képzavarral) az üzleti világ mocska és a szar emberek (már bocsánat a kifejezésért) mögött.

A bosszú Pradát visel ennyi. Nem több, nem kevesebb. A másik oldalról persze fantasztikus lányregény, hogy igen, az első szívszerelemmel igenis lehet találkozni 10 év múlva, amikor újfent ráébredünk, hogy minket a sors is egymásnak teremtett. (Akinek gyerekkel is kellesz.) Hurrá!