Az ördög Pradát visel

Nem nagyon olvastam még olyan könyvet, ahol végig viszketett a tenyerem, hogy valakit jól pofán vágjak a szereplők közül. Azt hiszem szórakoztató, vicces könyvre számítottam, amikor ennek nekiálltam, de nem jött be a várakozás, ugyanakkor mégsem vagyok csalódott, mert tökéletesen lefestett egy olyan világot, amivel soha nem tudtam azonosulni. Szögezzük le az elején: nem, nem láttam a filmet, mindig csak a rövid ajánlót, pedig bírom Anne Hathaway-t és Meryl Streepet is, és nem állítom, hogy az amerikaiak (néha) nem tudnak igazán vicces filmeket készíteni (bár személy szerint az európai mozit jobban szeretem), de szerencsére Az ördög Pradát visel könyvben jött velem szembe előbb. (És nem, nem fogom megnézni, mert nem hiszem, hogy a képi világ vissza tudja adni azt a bizonyos viszkető érzést a tenyeremben.)

Lauren Weisberger könyve csupa csillogás, csupa márka, csupa New York, csupa Amerika, csupa máz és nagyon számító. Van egy lány (Andrea Sachs), egy friss diplomás, ambíciókkal és normális gondolkodással megáldott lány, aki egy zsarnok főszerkesztő asszisztenseként belecsöppen a rideg, kizsigerelő, emberséget nélkülöző munka világába, hogy aztán hagyja, hogy naponta legalább negyvennégyszer eltapossák, hogy az emberi kapcsolatait elhanyagolja és hogy győzködje magát, hogy a munka végeztével majd azt csinálhatja, amit akar. Elhiszi, elhiteti magával, hogy az egy évre vonatkozó álláslehetőség, “amelyért lányok milliói az életüket is odaadnák”- minden elnyomásával megéri, aztán (végre) nem várja meg a 12 hónapot.

Tulajdonképpen ezért viszketett a tenyerem. Az ördög Pradát visel világa ugyanis (a Runway című divatlap szerkesztőségének világa), bár nyilván eltúlzott világképet mutat (vagy nem), mégsem áll messze a valóságtól. Hatalommal felruházott emberi nullák zsarnokoskodnak a többiek felett, akik nem hogy nem mernek lázadni, még csak saját gondolatokkal sem mernek rendelkezni. Szerintük természetes, hogy mindenki robotol, mindenki tökéletes és mindenki beállt a sorba. “Lányok milliói az életüket is odaadnák” ezért a munkáért, ahol a kalóriaszámlálás, az XS-es nadrág, a Gucci, a Prada és a többiek számítanak, a Starbucks kávéi, a céges autó és mobil, a műmosoly, a kifogástalan kinézet és a címke, hogy hol dolgozol.

Ezért viszketett a tenyerem. Nem Miranda Priestly, az atyaúristen főszerkesztő miatt, aki kénye-kedve szerint alázza, zsarolja, elnyomja az alkalmazottait (és magán kívül nagyjából mindenki mást a környéken), hanem azok miatt, akik hagyják is magukat. Még csak egy kicsit sem lázonganak. Andrea legalább próbálkozik: sosem mossa el a tányért, amelyben főnökének a reggelit viszi; bosszúból a tisztítóba küldendő ruhákba törli a kezét; a kávéért való rohanás alatt legalább 2 cigit elszív, hogy késsen kicsit – de ezek apró, jelentéktelen próbálkozások, miközben figyelmezteti magát, hogy munkájáért “lányok milliói az életüket is odaadnák.” A többiek csak az utóbbi mondatot szajkózzák sorra, miközben rég elmerültek már az embertelenség iszapos mocsarában.

Lauren Weisberger könyve ugyanakkor varázslatos utazás a divat és legfőképpen New York világába. A magas felhőkarcolók, a nyüzsgő város, a sárga taxik, a hömpölygő embertömeg, a tipikus amerikai életmód bár túlzásokkal (is), de igazán vonzó az európai olvasónak. Fejezetről fejezetre nem csak a szereplőket, a zsúfolt szerkesztőséget, az elegáns sofőröket, a ruhákat és a Starbucksban kígyózó sorokat láttam magam előtt, hanem a felkelő és lenyugvó napot Manhattan felett, a filmekből jól ismert Hudson folyót, a széles sugárutakat, a szűk és apró, olcsó (?) bérelt lakásokat, egyszóval New Yorkot, ami mint úticél a könyvet olvasva nem távolodott el tőlem. Nem így az ember. Mert bár Andrea Sachs nagyjából 11 hónap és 400 oldal után ráébred, hogy a család, a szerelem, a barátság, a normális emberi kapcsolatok, de főleg a tudati szabadság mindennél többet jelent, ma is emberek milliói tűrik el a megaláztatás valamely formáját, csak azért, mert elhiszik, csak így lehet. Na ezért viszket a tenyerem.