Repülni jó. Óriásgépeken ülve, sosem látott magaslatokból szemlélni az alattunk lévő világot, hihetetlen sebességgel jutni el az utazás végcéljához, szárnyak nélkül a felhő fölé emelkedni – a repülés nem véletlenül vonzza az embereket a kezdetek óta. Az pedig külön öröm, hogy a repülés „általánosodásával” egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy gépre szállva maguk is repüljenek. Ha minden igaz, az első, klasszikus értelemben vett (értsd modern) működőképes repülőgépet 1903-ban alkották meg a Wright-fivérek, azóta pedig a repülőgépiparon is végigsöpört a technikai forradalom, a szinte végtelen kínálatnak tényleg csak a pénztárca szab határt – hova, mikor és mennyiért akarunk repülni. Végignézve a videó-megosztó portálok repertoárját, akkor is felszállhatunk, ha éppen a lefekvéshez készülődünk.
De hogyan választja valaki a repülést a hivatásának? Én, a laikus utazó sokat gondolkodtam rajta. Persze varázslatos az egyenruhában, csupa mosollyal az arcukon a repülőtéren vonuló stewardessek és egyenruhás pilóták sora, tiszteletet parancsoló a gépeken fáradhatatlanul dolgozó személyzet, akiknek a dühös utas lecsillapítása mellett az esetlegesen parázók megnyugtatása is feladata, kényelmünk folyamatos biztosítása az alumínimumcsőben.
Tényleg olyan kényelmes lehet szálldogálni a nagyvilágban? Mennyire komfortos a levegőben élni? Több egy ilyen munka, mint a bőröndből való, folyamatosa ki-és bepakolás? Edinát a főiskoláról ismerem, a Facebooknak hála, hogy követhettem az utazásait, megmutatta, hogy hány helyen járt. És irigykedtem. Mert bátor. Mert egy olyan hivatást választott, amit én nem mertem volna. Mert olyan helyekre is eljutott, ahová sokan soha nem fogunk. Interjú.
Pusztaszabolcson születtél, Szombathelyen tanultál – aztán a következő képem, hogy a világ ezernyi táján bukkansz fel – mint stewardess. Hogy kerültél a levegőbe?
A főiskola után kimentem Argentínába, ott éltem pár évet. Aztán úgy gondoltam, jó lenne szakmát váltani (Argentínában angolt tanítottam), mert a tanításból nem lehet megélni… és egy általános felmérés után rájöttem, hogy a légiutas-kísérés egy olyan munka, amit én is „tudnék csinálni”. Felmértem a terepet, és mivel ez pont a gazdasági krízis közepette történt, azt láttam, hogy csak a Qatar Airways keres személyzetet. Így hát ez lett a célkitűzésem. Miután jó pár órát töltöttem kutatgatással – a felvételi egy több rostás procedúra -, felkészülten mentem el az interjúra, amin végül sikeresen átmentem. Felvettek, otthon elkészíttettem az orvosi vizsgálatokat, majd repültem Katarba.
Mi vonzott, hogy ezt a munkát válaszd? Szerettél mindig repülni?
A repülést már az első pillanattól csodálatos élménynek tartottam, de a legnagyobb vonzóerő a munkával járó pozitívumok voltak. Lényegében az a tény, hogy ingyen bejárhatom a világot, meg persze a jó fizetés, gondolkodás nélkül csodálatos munkává teszi ezt a szakmát.
Hogy néz ki a folyamat, ha valaki szeretne steward vagy stewardess lenni?
Ez cégfüggő. A közép-keleti cégek egy bizonyos embertípust keresnek, akik nagy valószínűséggel jó munkaerőként szolgálnak majd hosszú éveken keresztül. Így ha valaki a Közép-Keleten szeretne dolgozni, érdemes utána járni, hogy mik a cég követelményei és elvárásai. Általában tartanak nyílt-napokat, ahol bárki jelentkezhet az adott pozícióra. Itt első nézésre kiválasztják azokat, akik megfelelnek az alapelvárásoknak (a közép-keleten sokat számít a kinézet és a kor is), majd egy angol teszt következik. Ezen cégek mindennapos nyelve az angol, így abban megfelelő kompetenciával kell rendelkezni. A teszt után megint van egy szórás, és következnek a „customer service”, illetve „team worker” jellegű csoport feladatok. Ezek alatt kiszűrik, hogy kik azok, akik megfelelnek a cég elvárásainak, majd kiválasztják a legmegfelelőbbeket. Végül egy személyes interjúra hívják meg a sikeres pályázókat, akikkel négyszemközt elbeszélgetnek arról, hogy mire is számíthatnak majd Katarban. A sikeres jelentkezők profilja ezután Katarba utazik, a torony kilencedik emeletére, ahol a nagyfőnök maga választja ki, hogy ki utazik Dohába és válik a cég részévé. Ezután természetesen egy majdnem két hónapos alapos tréning következik, mielőtt „szárnyakat kap” az adott légiutas-kísérő. Szerencsére a közép-keleti cégek állják ennek költségét, viszont hallottam, hogy bizonyos európai cégek előre kérik a tréningen résztvevőket, hogy saját zsebből állják annak költségeit.
Mit gondolsz, a légi kísérő alapvetően női szakma?
Egyáltalán nem. Rengeteg férfi munkatársam volt az évek során. Az arány általában 3:1 volt a nők javára. A munka elég sokszor jelent fizikai terhelést, így igen jól jön, ha van egy pár erős férfikar a közelben. A munkakör feladatai pedig egyáltalán nem kifejezetten nőknek valóak: egyszerűen ügyfeleket/vendégeket kell kiszolgálni, illetve gondoskodni azok jóllétéről. Arról nem is beszélve, hogy lehet pár hölgy utas szívesebben beszélget egy jót egy jóképű férfi stewarddal egy sokórás út alatt.
Volt-e kedvenc városod, országod, földrészed?
Rengeteg szép és jó hely van a világon, de mivel én már gyerekkorom óta elfogult voltam Japán iránt, így nálam Osaka volt a toplista teteje. Hozzá kell tennem, úgyszintén imádtam Pekingben barangolni: az ázsiai építészet csodálatosan szép. Viszont személy szerint én soha nem voltam oda a tengeri ételekért, így ha azon töprengtem, mit szeretnék enni, inkább Európa vagy Amerika vonzotta a fantáziám.
Milyen a levegőben élni? Sokan csak azt látják, hogy utazol, rengeteg helyre eljutsz. Milyen bőröndből élni?
A munka során, amit legjobban utáltam, az a bőrönd ki-be pakolása volt. Ez szinte pár naponta szinten állandóan megtörtént, így pár év után már elég unalmassá vált. De persze ez csak a vicces oldala a történetnek. Sajnos a légiutas-kísérés nem a legegészségesebb életforma: állandóan változik az alvás és evés ideje, nincs semmiféle rutinja a testnek, így nagyon sokszor fáradt az ember, amikor aludna, dolgozni kell menni, amikor meg pihenőidő van, nem akar a teste aludni. Ehhez az életstílushoz viszonylag hozzá lehet szokni, viszont biztosan nem egészséges. Én szinte minden járatom után (legyen az 5 órás vagy 16 órás) mély alvásba heveredtem. Voltak napok, amikor 16 órákat aludtam egy huzamban.
Hogy kell elképzelni egy átlagos napot, ha ez a munkád?
Átlagos nem létezik. (nevet) Minden nap más, mivel minden hónap új „roster”, új beosztás. Mindig máshova és máskor megy az ember. De lényegében próbáljuk kipihenni magunkat a hosszú utak előtt (ami sajnos nem mindig sikerül), majd lassan elkészülünk otthon. A Qatar Airways elég nagy hangsúlyt fektet a megjelenésre, így mindig sok időt kell tölteni az öltözködéssel, készülődéssel. Ezután a cég által megadott időpontban meg kell jelenni a lakóépület recepciójánál, ahol egy cég által küldött kisbusz várja a munkába siető embereket. Az elvisz a reptérre minket, ott „becsekkolunk”, leadjuk a bőröndöt, majd beülünk a kijelölt szobába, ahol a járat összes légiutas-kísérője vár. Ezután egy órás beszélgetés következik a járatról: adatok, mire számíthatunk, utaslista, illetve hogy frissen tartsuk a biztonsági eljárásokat és elsősegélynyújtást, mindenki kap két kérdést ezekkel kapcsolatban. Ezután irány a repülőgép, amit kb. egy fél óra alatt előkészítünk az utasok fogadására. Utasok fogadása, felszállás, szerviz (reggeli, ebéd vagy vacsora), pihenés vagy még több étel, az út hosszúságának megfelelően, majd leszállás. Ha 5 óránál rövidebb az út, akkor egy órás állás után ugyanez vissza Katarba. Ha hosszabb útról van szó, akkor a repülő átadása után irány a szálloda (természetesen mindez a cég által biztosított), meg a pihenés. Általában 12-48 órás „layover”-eink voltak, de volt amikor akár 2-3 napot is maradt az ember egy városban. Ilyenkor természetesen azt teszel, amit akarsz – de sokszor a várostól kicsit messzebb volt a szállodánk, így meggondoltad, hogy van-e elég időd meg energiád bemenni a városba.
Hogy alakul ilyenkor a kapcsolat a családdal, a barátokkal, szerelmeddel?
Sajnos azt kell mondjam, ha a Qatar Airways-nek dolgozol, nem nagyon lesz magánéletre időd. Dohában laksz, mivel az a cég bázisa, ami egy muszlim város, így nem élhetsz együtt akárkivel, csak a házastársaddal. Az egyedülállóknak a cég által kijelölt lakásokban kell laknia, és 12 órával a munka előtt szigorúan otthon kell lennie, hogy biztosan elegendőt pihenjen a munka előtt. Ezek mellett sajnos nem nagyon van ideje az embernek a magánéletre, főleg ha a barátaid is légiutas-kísérők, és teljesen más a havi beosztásuk. Viszont 30 nap szabadságot kapsz évenként, amikor is haza tudsz utazni a szeretteidhez Magyarországra.
Milyen a kapcsolat a kollégákkal?
Mivel minden nap más emberekkel dolgozol, így szerencse kérdése a dolog. Vannak jó napjaid, meg rossz napjaid. Lényegében a járat „jó járat”, ha jó munkatársakkal van teli. Nem az utasok vagy a desztináció a meghatározó, hanem hogy kikkel dolgozol. A legjobb járataimon kedves, viccelődő, segítőkész kollégák voltak, akik nem stresszeltek lényegtelen apróságokon.
Mindig ugyanazzal a csapattal repültél, vagy van ebben változás?
Minden járat más csapat. Nagyon ritkán látsz ismerős arcokat, de ez nem gyakori, mivel több ezer légiutas-kísérő dolgozik a cégnél.
Hogy érezted, az utasok, a földi kiszolgáló személyzet, az átlagember hogyan viszonyul a stewardessekhez? Valós, hogy az emberek tisztelik az egyenruhásokat?
Igen, van benne igazság. Szerintem egyfajta biztonságérzetet nyújt az egyenruha látványa az utasokban. Viszont ez is változó a kultúrától függően. Vannak országok, ahol nem nagy presztízsű ez a szakma, máshol pedig kifejezetten felnéznek ránk. Vannak olyan utasok is, akik egyszerűen szolgáknak tekintik a stewardesseket.
Számoltad, hány helyen jártál összesen a világban a munkával kapcsolatban? És hány helyre jutottál el kedvtelésből?
Egy idő után abbahagytam a számolást. Körülbelül két év után úgy éreztem, hogy a legfontosabb helyeket bejártam, a többi már csak ráadás lesz. Arra emlékszem, hogy a cég mindig reklámozta, hogy „több mint 80 országba repülünk”, és egy idő után átléptük a 100. várost is.
Volt klasszikus értelemben vett rázós élményed?
Nagyon vészes szerencsére nem, csak a szokásos turbulencia, talán egy kétszer próbált leszállás (a szél miatt), meg egy visszaszállás Dohába egy utas egészségi állapota miatt. De semmi komolyabb nem történt.
Van legemlékezetesebb élményed? Ha igen, mi volt az?
Különösen semmi nem jut most eszembe: sok szép – és pár kellemetlen – emlékem van az ott töltött évek során. Általában azok a napok maradnak meg, amikor pár emberrel elmentünk várost nézni, vagy jókat enni. Egyszer sikerült a bátyámat is elcsalni Pekingbe, amikor is három napot töltöttünk ott, és sikerült egy 12 fős csapatot összehozni egy kis kínai túrára. Ez egy nagyon szép élmény volt.
Melyek a legszebb és legrosszabb pillanatai, ha az ember (lánya) légi kísérőként dolgozik?
A legszebb biztosan az, amikor haza utazik szabadságon. Viszont édesanyámtól tudom, hogy a legrosszabb az állandó aggodalom, hogy bármi is történhet a repülővel, amin utazol. Nem számít, hogy a statisztika szerint az esélyek nagyon alacsonyak – az édesanya mindig a legrosszabbra fog gondolni!
Féltél-e a gépen valaha is?
Szerencsére nem. De biztosan másképp gondolkodnék, ha negatív élményem lett volna. A bátyám már tini kora óta repül vitorlázó repülőkön, így elég korán felcsalt engem is egy-egy repülésre. Szerencsére soha nem éreztem félelmet.
Mit tanácsolná azoknak, akik félnek a repüléstől?
Először is: próbálják ki, mielőtt mindenféle rosszat képzelnek el róla. Maga a repülés, amikor már odafent van az ember, semmi különös. Ha nem nézel ki az ablakon, észre sem venni, hogy nem egy szobában ülsz. A felszállás és leszállás egy kis nyomással jár, de ez is csak pár perc, csak annyit kell kibírni. A repülőbalesetek aránya pedig nagyon kicsi, így nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, amikor repülni készül az ember.
Van-e kedvenc légitársaságod?
Most, hogy Amerikában élek, csak annyit tudok mondani, hogy az itteni légitársaságok igen rosszak. Olyan szinten vannak, mint az európai fapadosok, viszont az áruk olyan, mint egy Lufthansa vagy British Airways. Bizony az arab légitársaságok valószínűleg a legmagasabb sztenderdeknek felelnek meg.
Mit gondolsz a légitársaságokról amúgy? (Az elmúlt időszak repülőgép-balesetei miatt kérdezem, ahol pl. az ázsiai járatokkal volt gond, illetve társaságokkal, de nemrég Magyarországon nagy port kavart az Emirates folyton késő járatai és technikai zűrjei miatt.)
Sajnos szomorúan láttam, hogy az elmúlt évben nem volt túl szerencsés a repülés… elég sok baleset miatt sok élet veszett oda. Viszont azt biztosan mondhatom, hogy az arab légitársaságoknak van elég pénzük arra, hogy friss flottát tartsanak fenn, illetve azt állandóan felülvizsgálják.
Fapados vagy klasszikus? Mi a tapasztalatod, mi a különbség, érdemes-e válogatni közöttük?
Sajnos mivel nem vagyok túl gazdag, mindig átgondolom, hogy mit érdemes. Általában ha Európán belül repülök, akkor megfelel a fapados is. Hacsak nem sok csomaggal menne az ember – mert akkor lehet, hogy a fapados is annyiba kerül a végén, mint egy klasszikus. Viszont ha messzire utazik az ember, nincs választása: fapadosok nem repülnek óceánon túlra. Itt már inkább azt nézem, mennyiszer kell átszállni, és mennyi időbe telik az egész út. Viszont ahogy említettem, Amerikán belül a klasszikus is olyan, mint a fapados – sajnos.
Gyakran repülsz-e azóta, hogy már nem a levegőben dolgozol?
Nem. Sajnos nem jár semmiféle kedvezmény, miután kilépsz, így nem tudnám megfizetni. Miután kiléptem, Londonban éltem egy évet, majd hazautaztam nyaralni. Utána kiköltöztem Amerikába a vőlegényemhez. Ennyit repültem az elmúlt másfél évben.
Mi a legközelebbi úticélod (a jövőben), ahová repülni fogsz?
Ezt nagyon könnyű megválaszolni! Magyarország! Mivel már nagyon sok helyen jártam, a kíváncsiság már egyáltalán nem hajt. Ha utazni kell, akkor biztosan azért utazok, hogy a szeretteimmel találkozzak. Jelenleg úgy néz ki, hogy a következő utunk Magyarország lesz, ahol majd az esküvőnket ünnepeljük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: