Ismered azt a típust, aki a munkaidő befejezése után még órákig marad, rendezget, kering, új feladatot talál ki magának – hogy ne kelljen hazamennie? Ismered azt, aki néha panaszkodik, hogy nincsenek barátai, de akkor sem mozdul ki a négy fal közül, ha egy egész társaság hívja? Ismered azt, aki mindenféle okokat kitalál, hogy ne kelljen elmennie másokkal, mert így megmaradhat a maga mártír szerepében?
Nem vitatom, hogy vannak extro- és introvertált emberek, még csak személyiségtípus elemzésbe sem óhajtok kezdeni ezen a blogon, de azzal nagyon nem tudok mit kezdeni, amikor emberek mindenféle okokat kitalálva nem lépnek túl a saját korlátaikon, önmaguk által beszorítva a saját kis világukból tekingetnek kifelé, miközben egyre hangosabban kiabálják, hogy segíts nekik. Nyilván nem normális, amikor valaki a szabad órái 90 százalékát csak és kizárólag baráti, haveri társaságban tölti, de az sem, amikor ugyanezen százalékos arányban nem akar kimozdulni – mondván, mert nem ismer senkit és semmit.
Persze, millió-egy oka lehet, ha valaki az otthoni ténykedésben találja fel magát, pl. imád takarítani (aha, kényszeresen), vagy a kertet szépíti (ollóval vágja a pázsitot – az ollót erre találták ki), de egyszer minden feladat elfogy. Családi házban lakó barátaim erre bizonyára csóválják a fejüket, mennyire nincs igazam, de a lakás vagy ház van értem, és nem fordítva. Nem igénytelen rendetlenségben élésre szeretnék itt buzdítani, hanem arra, hogy a kimozdulás kell. Nem csak a levegő miatt (ugyancsak családi házban lakó barátaim nyilván visszavághatnának azzal, ők eleget tartózkodnak ott kint, pl. beszélgetés a teraszon, fűnyírás, kertépítés), hanem önmagunk miatt. A társasági életünk miatt. Még akkor is, ha éppen nem találkozunk direkt senkivel.
Nem csak pszichológiai és laikusok által írt, bestsellerként robbanó életvezetési könyvek mondják, hogy jóban kell lenni magunkkal. Aki nem mozdul, nem akar ismerni, nem akar tapasztalni, az nem akar magával lenni. Én meg nem nagyon értem miért. Mert a végén kiderül, hogy jól érzi magát egyedül is? Mert rájön, hogy nem függ másoktól? Mert neadjisten kinyílik a világ?
Persze értem én, hogy egy amúgy is zárkózott embert nehéz kibillenteni a saját maga által egyensúlynak vélt helyzetből. (Különben meg ki vagyok én, ugye, hogy megmondjam, mi neki a jó?! Jelen esetben a felvetés jogos, de ez is csak egy álláspont.) De teljesen más, ha a hobbim négy fal közé köt, pl. szeretek olvasni, kézműveskedni, festeni, zenét csinálni. Mert ugye azokat nem lehet máshol. Tényleg nem lehet? Dehogynem lehet! Csak el kell indulni. Főleg, ha mások hívnak. Vagy nekünk kell kezdeményezni, aztán majd jönnek. De mártírkodni nem nagyon kell. Figyelem, laikus által írt bestsellergyanús örök igazság következik: mindent lehet, csak akarni kell.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
