Igazi hősök

Van az a pont, van az az idő, amikor elkezdesz aggódni értük, mert már nem rettenthetetlenek, mint azt gyerekként láttad. Van az a pont, amikor elkezd rajtuk látszódni az idő. Van az a pont, amikor elkezdesz aggódni, furcsa, addig nem ismert, elfogódott aggódással, pedig te vagy a gyerek, és ők a felnőttek. Van az a pont, amikor rájössz, azért aggódsz értük, mert felnőttél.

Van az a pont, amikor már nem ciki, hogy megölelnek az utcán, nem húzod el a kezed, amikor megfogják azt. Van az a pont, amikor újra, gyerekesen várod az együtt töltött időt, legyen szó egy délutánról, egy közös ebédről vagy egy pár napos kiruccanásról. Van az a pont, amikor már nem fotózni akarod őket, hanem hosszan nézni, és minden pillanatot az emlékeidbe zárni, van az a pont, amikor már nem sietsz, ha hazamész hozzájuk, mert bár van még időtök bőven, biztosra akarsz menni. Van az a pont, amikor te is nyugtalanul alszol, mert utaznak valahova, mert fáj valamijük, mert sokat dolgoznak.

Amikor gyerek voltam, mindig hősnek láttam őket. Most is hősök, de sokkal inkább emberek. De azért az én hőseim. Akik nyugtalanul álltak az ágy felett, amikor lázas voltam. Akik aggódva passzoltak le, amikor életükben először hosszabb külföldi túrára mentek. (A Magas-Tátrába, valamikor télvész idején, és lavináról poénkodtak.) Akik büszkén álltak a ballagáson és a nagy papír átvételénél, mert az ő érdemük is volt. Akik mérgesen álltak másnap reggel a szoba ajtajában, mert életemben először egyedül hoztam döntést arról, hogy egy fiú nálunk alszik. Akikkel akkor is úgy voltunk egy család, amikor már máshoz tartoztam. Akikkel most is úgy vagyunk egy család. Hárman, de néha beengedjük a negyediket is.

Fotó: Bonyhádi Zoltán

Nem tudom hol dől el, mikor változik meg az emberben, ahogy a szüleire tekint. Mikor esik le az a bizonyos tantusz, hogy bizony az az óra ketyeg. Mikor kezdesz el félni titkon, mikor kezdesz el aggódni, mikor kezdesz el jobban figyelni. Még akkor is, ha a szemed forgatod, amikor az aktuális üzemanyagár-csökkenés miatt hívnak, hogy ne felejts el tankolni; amikor megjegyzéseket tesznek, mert rendetlenül élsz; amikor váratlanul négyszer annyit főznek, mint egyébként, és előadják, hogy véletlenül sikerült; amikor ugyanúgy hallgatnak, mint amikor 8 éves voltál, és az iskolai élményeidet mesélted; amikor nem változik meg a szerep, mert ők mégiscsak szülők, te pedig mégiscsak gyerek vagy.

Pedig hősök. Nem csak azért, mert elviselték, végig küzdötték, kitartóan ott voltak, amíg felnőttél, és aztán később is, hanem mert igazi hősök. Mert mindig ott vannak. Fáradhatatlanul, fájdalmat titkolva, őszinte szeretettel és megértéssel – ami egyébként széles e világban kevésszer adatik meg. Mert amikor felnőtt vagy, akkor is mernek szülők lenni, felnőttebbek. Pedig egyre több az ősz hajszáluk – és nem csak miattad. És egyre többször kell pihenniük – mert tényleg elfáradnak. De ott vannak. Mindig ott vannak. És bár nem vagyok szülő, de azt hiszem kezdem érteni, miért nagy dolog, amikor egy gyermek először mondja ki a két szót: apa és anya. Csak azt remélem, én is ilyen szülő leszek.