Hideg van. Furcsán hideg. Pedig tudom, hogy vársz a vasútállomáson. Megígérted, én meg érzem is. Mindig érzem, mintha soha nem távolodnál el. De mostanában sokszor vagy távol. Pedig ugyanúgy hívsz. Ugyanolyan a hangod. Ugyanolyan minden. Mégis érzem. Tudom. Előbb tudom, mint te. Ez feszít belül. Téged is feszít, de téged más miatt. Pedig tudom az okát: te vagy és én vagyok. Meg van ott valami más is. Valaki más. Akiről mostanában sokat beszélsz. Sablonosan. De mégis rajongva. Nem hallod ezt belülről, csak én hallom. És én csak hallgatok. Közben szorít. Nagyon szorít. Sikítani szeretnék. Csak tudnád mennyire fáj. De nem tudod. Nem látod. Vak vagy. Csak én látom. Én hallom. De tudom, hogy ott van. Hallom, hallom, hogy ott van, amikor levegőt veszel. Amikor lélegzetvétel után kapkodsz – én meg légszomjjal küzdök. Nincs levegő. Nincs tér. Nem vagy ott. Csak én vagyok ott, meg a világom, a gondosan felépített világom, ami naponta hullik darabjaira, de félek, és nem akarom felismerni, és nem akarok megkönnyebbülni. Hiszek benned, áltatom magam, hogy hiszek magamban is, és utazok naponta városokon át, mert te ott vársz majd. Mindig ott vársz. Aztán ma azt mondod, nem mehet ez így. Én meg nem tudom miért sírok, a fájdalomtól vagy a megkönnyebbüléstől, de leginkább azért, mert te is sírsz. Segítenék neked, de nem segít senki, én meg belehalok, naponta háromszor, pedig már régen nincs miért.
Kommentek