Harag nélkül megyünk haza. Végig nevetjük az utat, sok dologról beszélgetünk, mélyen és őszintén, magunkról, komoly dolgokról. De belépve, mintha elkezdenél félni. Én meg nem értem, hogy az ajtó becsukódása után hová tűnik az oldottság. Feszengünk, én főleg miattad, mert nem értem a hirtelen hangulatváltozást, te meg más miatt, valahol máshol vagy, ahol nem érlek utol. Nem is akarlak. Visszamegyek oda, ahol megöleltél. Ott álltunk, nevetve mondtad, hogy szeretsz, én nem mondtam, nem mondhattam ki, hogy én is, mert álltak mellettem, és amúgy sincs értelme az egésznek, ezek szavak, csak szavak, de tudom, hogy igaz, és te is tudnád, hogy ott és akkor igaz lenne, de csak egy ölelés jut, mert vigyázó szemek őriznek. De magammal viszem az illatod, és úgy fordulok éjjel, hogy végig ott legyél. Nem te kellesz, az illúzió, közben meg nem tudom haragszol-e. Nem tudok semmit. Egyedül lennék, de nagyon éjszaka van, és nem tudom látlak-e még. Egyedül vagyok, csak az éjszaka van ott, te meg elfordulsz és nem mondasz semmit. Ketten vagyunk, de mégis egyedül, csak az illatod marad. Holnapra kialszom magamból az egészet. De addig ott vagy.
