A párizsi feleség

Hetek óta forgatom magamban ezt a könyvet. Nehéz, mély, de főleg szubjektív. Nem a történet. Az, amit kivált belőled. Amit el kell tenni – egy polcra, egy fiókba, egy élethelyzetben kell elpakolni a megfelelő helyre.

A párizsi feleség Hemingway első házasságának története a feleség, Hadley szemszögéből. Persze tudom, mindenki tudja amikor az első feleségről olvas, hogy van második is (Hemingway esetében negyedik is), de akkor is nehéz. Nekem nehéz volt. Hiába az 1920-as évek világa, a lüktető, bohém és varázslatos Párizs, a századeleji Amerika, az elbűvölő letűnt múlt század, az Ernest és Hadley közötti szerelem, a csábítás, az önmaguk keresése, a kapcsolatuk szépségei és csúfságai, az árulás, a barátság megcáfolása, a szerelmes másik fél magára- és cserbenhagyása örök érvényű. Tudod, hogy vége lesz. Tudod, mert utána olvasol. (Én feleannyira nem ismertem Hemingwayt a kötet olvasásakor, mint közben – muszáj keresni rá, muszáj tőle olvasni, muszáj megismerni. Hogy azért-e, mert nő vagyok – és női szemszögből olvasom ezt a könyvet, pont azt, amit nem ő írt – ez lehet, más kérdés.)

Hetek óta forognak bennem kérdések, hogy miért volt szívszorító ez a történet. Nem Hadley Richardson írta, nem az ő naplója a szó szoros értelmében. Paula McLain (a kötet szerzője) nem titkoltan fikciós alak(ok)ként írta meg Ernest Hemingway és első felesége életét, de közben igyekezett hű maradni a valóban dokumentált, megtörtént eseményekhez. Naplókat, visszaemlékezéseket és Hemingway egyes köteteit ugyanúgy (fel)használt, ahogy saját gondolatait is, de az egyes szám első személyben írt regény talán pont azért hat ennyire mélyen, mert a párizsi feleség személye mögött egy női alkotó áll.

Mindenki ismeri milyen, amikor az első szerelem véget ér. (Vagy nem mindenki, de ők vannak sokkal kevesebben.) De azt biztos mindenki ismeri, milyen, ha a korábban soha nem tapasztalt, de egyszer csak felbukkanó kérdések tömkelege kezd el a fejben motoszkálni: “elég vagyok-e neki”, “úgy érez-e most, mint régen?” vagy “igazán őszinte-e hozzám?” kérdéseket. McLain kötete ugyanakkor nem ezen kérdőjelek miatt húz le. Ezek a kérdések vannak (néha), (néha) mindenféle reális ok, esemény nélkül. De megindító, ahogy két (első)szerelemes próbálkozik, küzd, néha harcol, néha pedig felháborító módon a homokba dugja a fejét – mert valami történik. Velük, együtt, helyenként az egyikük nélkül, rajtuk múló vagy éppen kívül álló okokból.

Nem az első szerelem véget érése miatt érzem ezt a mocskosul lehúzott állapotot, (a szerelem elmúlik), hanem ahogyan történik. Tudod, amikor a harmadik megjelenik, tudod, és előre érzed. (Mint ahogy józan ember azt is tudja, hogy a harmadik nem kopogtat be csak úgy – de ez egy másik kérdés.) És nem a klasszikus szerelmi háromszög miatt érzem a haragot a történet szereplői iránt, hanem mert egyikük sem volt bátor. Lopott perceket szerezni, bujkálni, hazudni és mindezek felett szemet hunyni – na ahhoz bátor volt, de magukért kiállni – ahhoz egyik sem volt bátor, az édeshármas egyik tagja sem.

Azt hiszem, ez húzott le. Hadley kínlódik és tűr. Ernest a szőnyeg alá söpri a problémát, és próbál megfelelni – mindkét nőnek. Pauline (a harmadik) pedig próbálja megőrizni a barát-szerető kettősséget. De egyikük sem áll ki magáért egy jó darabig, miközben (számomra) alapvető emberi értékeket csúfolnak meg. A hárman egy ágyban jelenet (és itt most nem a szexualitásra gondolok) olyannyira groteszk, hogy az olvasó maga szeretne hangosan kiabálni és rendre utasítani: miért csináljátok ezt, ha senkinek nem jó?!

A párizsi feleség ugyanakkor lenyűgöző könyv. Azon túl, hogy irodalom- és művészettörténeti szemszögből is bepillantást enged a 20. század varázslatos második évtizedébe, az emberi kapcsolatok és érzések labirintusán is keresztül vezet.