Ébresztő üzenet

Jól ébredek. Hetek óta először nem vagyok fáradt, nem tudom, a kukásautó hangja ébreszt, vagy hogy csak egyszerűen dühöng a nyár, végre friss a levegő, az ébresztő szellő simogatóan köszön be a nyitott ablakon, de fent vagyok végre, frissen és üdén, régóta várok erre. Aztán meglátom az üzenetedet. Nem, nem akarom megnézni, összeszorul a gyomrom, nem tudom mit írtál, nem mondtam neked semmit, de görcsbe rándulok, nem akarom, hogy reggel legyen, vissza akarok menni az álomvilágba, újra el akarok merülni a sötétségbe, jót nem jelenthet, hogy írtál éjjel, félek kicsit, a jó reggeli érzés hirtelen tovaszáll, én meg tipródok körbe-körbe, és nem akarom megnézni az üzeneted. Csak egy kicsit húzom az időt, mint amikor a a félelmetes földrajz órára kellett készülnöm, és gyorsan még ettem előtte, meg kicsit olvastam, és hirtelen rendet is raktam, mert olyan fontosnak tűnt, most meg keringek körbe, szorongatom a kávéfőzőt, jó, még elmegyek zuhanyozni, addig pont lefő a kávé, aztán utána, majd nyugodtan elolvasom, amit írtál. És már gyártom magamban a válaszokat, a magyarázatokat, jaj olyan bagatell lesz az egész, egyre csak szorít a gyomrom, mintha lenne jelentősége ennek az egésznek, úgy izgulok, akár egy gyerek, aztán már csak párolog a bőröm a forró zuhany után, lefőtt a kávé is, nem is a telefonon nézem meg, inkább a gépen, az legalább 3 perc, amíg összeszedi magát a rendszer, kínomban időjárás-jelentést is olvasok, de már gőzölög a kávé, nem lehet tovább húzni a feladatot, leülök, és elolvasom. Még egy utolsó pillantás a fejembe, hogy mit fogok válaszolni, biztos harcos az üzeneted és főleg igazságtalan, nem is tudom miért kell erről beszélnünk, én tényleg nem mondtam semmit, sajnálom, hogy valakitől visszahallottad, nem oda szántam, és főleg nem úgy, nem is rólad van itt szó, és nem is rólam, de most már mindegy, nagy levegő, jöjjön, aminek jönnie kell, elolvasom. Kedveset írsz. Én meg hülyén kezdek vigyorogni a konyhában, táncra perdül a lámpafény, szorosan ölel körbe a reggeli szellő, tényleg nem kellett volna írnod, mert nincs ekkora dráma, de örülök, mert kedves vagy, és rászántad magad, hogy mindezt megírd. Közben meg hülyének érzem magam, pláne, hogy hosszú percekig gyártottam magamban a választ, aminek semmi jelentősége, így aztán csak állok, és nem tudom, mit is válaszolhatnék. Megköszönjem? Az nem a gyengeség jele? Mégis csak magyarázkodjak? De hát nem erről van szó, nincs mit magyarázni. Elüssem egy poénnal? Az olyan gyerekes. Mégiscsak megköszönöm. Minden a helyére kerül, nyugalom van és rend, mindketten őszinték vagyunk, még ha egészen nem is ugyanarról beszélünk.