A hajléktalan-sztori

Fantasztikus könyv Szilasi László, A harmadik híd című regénye. Pedig nem nagyon tudtam, mire is számítsak, bevallom, korábban még sosem hallottam az íróról. Apa ajánlotta a könyvet, kérte, hogy vegyem meg neki, ha már én többet cirkálok könyvesboltokban, de hogy ő honnan szerzett tudomást róla, még mindig nem tudom. Csak hogy azt mondta, nagyon jó könyv. Igaza volt.

A harmadik híd egy nagyon összetett, lebilincselő olvasmány, egy osztálytalálkozó éjszakájának története, amikor a maturálás 30. évfordulóján összeverődő csapatnyi egykori diák múltat idéz és főleg beszélget. De ne tévesszen meg senkit, a regény összességében mégsem ennek a története, hanem a benne szereplő, egy Kanadából pár éve hazatért és immár lecsúszott emigránsé, egy németországi nyomozóé és  egy halott(nak hitt) hajléktalan férfié. A harmadik híd középpontjában a személyes történetek mögött megbúvó okok és indokok, félelmek és örömek, az emberi cselekedetek és érzések állnak, de főként a szegedi hajléktalanok élete. Velük járjuk be körös-körül a várost, bepillantást nyerve a hétköznapjaikba, az egymáshoz való viszonyukba, kapcsolataikba, mindennapi tevékenységükbe, gondolataikba. Közülük pedig főszerepet kap Foghorn Péter, Robot – ahogy saját köreiben hívták – az egykori gimnazista osztálytárs, aki a hajléktalan kis csapat vezetőjeként határozza meg a hétköznapok rendjét, gondoskodik a többiekről, aki a regényben – egy szó nélkül – emelkedik a többiek fölé. És ezt nem csak a hierarchiájukra értem.

Szilasi László kötete több mint egy tudományos szociográfia, valós társadalomrajz. Félelmetesen realista, miközben nem keresi az okokat, hogy szereplői hogyan kerültek a szociális háló peremére. Egyszerűen ott vannak, próbálnak túlélni, az olvasó pedig nem tudja ereszteni őket, velük együtt járja körbe Szeged utcáit, didereg a fagyos éjszakákon a Kiserdőben, éhesen várja a reggelt, hogy megkapja a napi adagot, együtt érez. Ezúttal nem kerüli ki széles ívben a hajléktalanokat, nem bámulja meg őket és nem sajnálkozik, csak tapasztal és megérti, bárki, bármikor kerülhet ebbe a helyzetbe. És talán tenni akar. Ahogy Szilasi a librarius.hu-nak adott, a regény megjelenését követően egy interjúban mondta: “Valahogy elfeledkeztünk a szolidaritásról. Elengedtük az elesettek kezét. Jó volna, ha újra megfognánk.”

A regény időbelisége is érdekes érzést okoz, bár maga a beszélgetés éjszakája 2012-ben zajlik, a konkrét történet, mint elbeszélés kicsit korábbi, 2009-2010-ben. Mégis időt álló. És mintha mégsem lenne az időnek jelentősége. Csak az aktuálpolitikai utalások (holott a regény nem politizál), a jelen ismert társadalmi jelenségei (hajléktalanok “eltüntetése”, a rasszizmus szóbeli megnyilvánulása pl. egy szórakozóhelyen) mutatják, a most tényleg most van – és nem 10-15-20 évvel korábban. Innentől kezdve még inkább elgondolkodtató mindaz, ami a kötetben megjelenik. Élő korrajz. Személy szerint tartok tőle, hogy nagyon sokáig aktuális marad.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!