Vasárnap este van, csendes a belváros, lassú haldoklásban a Fő tér, szomorú, üresen tátongó teraszok, pedig dühöng a kánikula, idén talán még nem is volt ennyire jó az idő. Jólesik a talpamnak a térkő forrósága, sugározza a szinte augusztusi hétvége melegét. Hárman vagyunk, lassan ballagunk befelé szimpatikus kávézót, sörözőt keresve, de nem egyszerű. Vannak rutinos vendéglátósok, akik tudják, itt a madár se jár, meg olyanok, akik kötelességből tartanak nyitva a napi 4 emberért. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányan vannak, akik őszinte mosollyal fogadják a vendéget.
Terasz sarka, szélső asztal, kellő távolságban a láblógató pártól a túloldalon. Leülünk. Sört kérünk, hideget. A nyári meleg elringató csókját. Közben meg beszélgetünk, amíg meg nem jelenik valaki, lassan poroszkálva a téren keresztül, szakadtan, dülöngélve. Az asztalunkhoz áll, jó mélyen az auránkba. Van egy cigink? Nincs. De ő csak cigit akar. Mi meg beszélgetni. Farkasszemet nézünk, vagy inkább azt sem, de azért megkérjük, menjen arrébb. Menne, de a teraszon beljebb már nem merészkedik – nem mintha bárkit is zavarna, sem a felszolgálókat, sem a többieket, nincs hova menni, hát marad. Csak egy cigit kér, hajléktalan. Mi meg csak azt kérjük, hadd beszélgessünk. Lassan elvánszorog.
Forróság volt egész nap, meleg az este is, újra megjelenik, jobbján egy cimborával, egymással dülöngélnek, nyilván nem a víz ártott meg. Leülnek a közeli padra, csak néznek minket. Néha röhögnek. Aztán feltápászkodik Második, és elindul. Az asztalhoz. Az auránkba. Ugyanaz a jelenet. Cigi kéne. Mi beszélgetni szeretnénk. Kínos másodpercek peregnek, de nincs köztes jelenet. Visszaül.
Nem telik el újabb 5 perc, Harmadik is megjelenik, célirányos megközelítést alkalmaz, és már rutinos a válaszra, á, ő nem zavar, ő cigit kér. Nálunk meg betelik a pohár. Fizetünk, indulunk. Dohogva. Az asztalon feledve a jó hangulatot, a beszélgetés és a találkozás örömét.
Baromira sajnálom. Tényleg. meg azt is, hogy a kedves kávézót üzemeltető elesett az esti bevételtől, mert ha nyugalomban ülhetünk, maradtunk volna. Zárásig. (Ha valakit érdekelt volna az ismétlődő jelenetsor.) Sajnálom a szakadt triumvirátust is, őszintén sajnálom, nem ismerem a mögötte levő sorsot és küzdést, de egy nyelvet beszélünk, egy dologra kértük. Most meg mentegethetném magam, hogy szoktam adni aprót. Vagy veszek fénymásolt újságdarabot. De nem akarom mentegetni. Elég volt. A pofátlansággal nem tudok mit kezdeni.
Ők meg röhögnek. Pedig egyikünk sem járt jól.
