Pezseg a belváros, amikor leülünk az asztalhoz, tombol a június, van vagy 30 fok árnyékban, amikor megjelenik a kínai étteremnél, letámasztja a biciklijét a szemközti falhoz, melléállítja a seprűt, a jobb kormányon fityeg a nejlonszatyor. Lassan ballag a bejárathoz, sötétbarnára cserzett a bőre, ápolatlan, vagy 15 évvel ezelőtt volt divat az a feliratos kabát, amit mellénynek hord. Kicsit dülöngél, én meg már várom a kérdést, amikor az étlapot tanulmányozza, hogy tudunk-e segíteni egy kis apróval, amikor halkan, udvariasan és tisztán “jóétvágyat” kíván, és megkérdezi menüt eszünk-e. Igen, azt eszünk, nagyon finom. Mennyibe kerül? 730 forint. Az nem is drága – mondja, de inkább levest enne. A csípős-savanyú a kedvence.
Fotó: maszi
Bemegy az étterembe, én meg egyre kíváncsibb vagyok a folytatásra, ismerik-e, kiküldik-e, tud-e enni. Amikor kijön a teraszra és leül, még kérdéses, hogy sikerrel járt-e, de szinte azonnal hozzák a levesét. Addig olvas. Szórólapok az asztalokon mindenütt. Lassan kanalazza a levest, minden kortyot megízlel, közben nézelődik, talán erőt gyűjt a napból. Közben megkérik, üljön egy másik asztalhoz, az kisebb, és ő egyedül eszik, így helyet tudni adni a többfős társaságnak. Persze, hogy átül. Mindenki udvarias, mindenki köszöni a szívességet.
Átül, a mellettünk lévő asztalhoz. Félig felénk fordulva folytatja lassan a kanalazást, aztán szóba elegyedünk. Kicsit kíváncsi, de azt hiszem annak örül, hogy nem utasítják el. Beszélhet. Dolgozik, mondja, ő a legjobban kvalifikált takarító, egyetemet végzett, és magas az órabére – mondja büszkén. 1000 forintot keres. 11-kor kezdett, ma 4-ig kellett volna lennie, de elengedték délben, viszont kifizették az egész napi bért. 5000 forintot. Jól járt, ugye?
Van nála egy fél literes palack, vöröslik benne a nedű. Vaskeresztesi kékfrankos, kérünk belőle? – kérdezi. Nem kérünk. Jól esik a leves – folytatja – főleg, ha másnapos az ember. És nevet. Vele nevetünk. Az egyre inkább szorító érzéssel a mellkasunkban. Aztán arról kérdez, mivel foglalkozunk és helyiek vagyunk-e, és sajnálja, hogy évek óta nincs a városban kulturális élet. Vasárnap a Fő tér kihal – nyugtázza, majd visszaviszi a tányért az étterembe. Talán fizet. Talán meghívták. Arra gondolok, ha úgy alakul, kifizetem én azt a 220 forintot. De nem kell. Ismerősen köszön el a dolgozóktól, holnap is jövök – mondja.
A levesen kívül nem hiszem van más a gyomrában. Szerintem nincs még 50 éves.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: