Napi csoda

Fotó: maszi

Van abban valami furcsa elfogódottság, amikor az ember kikíséri a másikat az állomásra, a buszpályaudvarra, a repülőtérre, csomagot cipel, jó utat kíván, papírokat ellenőriztet. Ma reggel, amikor két ütemben sikerült a családomat elfuvarozni az indulási pontra, kaján örömet éreztem a vasútállomás környékén ébredező taxisok legnagyobb bosszúságára (no lám, nekem hajnalban már két köröm is volt), és persze mindenkit kikísértem a megfelelő vágány mellé (csak hogy biztos legyek benne, tényleg elutaznak).

Ki búcsúzkodó fajta, ki kevésbé, nekem a nagy szeretetkitöréseim ellenére nehezen megy az elválás, attól tartok, még a végén elbőgöm magam – pedig ma reggel például sem a férjem, sem a szüleim nem egy másik kontinensre (pláne lakni) indultak, hanem munkába és pihenni. Ebben a sorrendben. Ahogy aztán elfogódottan álldogáltam a koszos peronon, néztem a halkan sikló (!) szerelvényt (időben érkezett – ez volt a nap első csodája), azon kezdtem tanakodni, miért van, hogy az elváláskor az ember mellkasában kezd összeszorulni egy tenyér, furcsán szorítva a szívet. Hiszen nem örökre mennek, ki órák, ki napok, ki hetek múlva, de visszatér.

Fotó: maszi

Az indulás előtti búcsúzkodás ugyanakkor bármennyire is szívfacsaró, egy óriási igazságra emlékezteti az embert – majdnem úgy, ahogy a hazatérés, a viszontlátás öröme. Amikor az ember egyedül marad (és titokban, kicsit szégyellve magát a tükör előtt, örül a rászabadult szabadságnak), emlékeztetőt kap az élettől, milyen szerencsés is. Mert lehet sikeres, boldog, hitetlenkedő, szomorú vagy akármi, az állomáson, a buszra szállva, a repülőtéren a becsekkolás előtt még egy utolsót integet. Mert küld magából egy óriás adag szeretetet a másik felé, a féltés, a boldogság, a barátság, az összetartozás emlékét, hogy az a bizonyos másik utazó se érezze, egyedül van. (Emlékszem, Ancsával tavaly az utolsó pillanatig szorítottuk egymást az indulás előtt, és már hosszú tízpercek óta kanyarogtunk a sorban a biztonsági ellenőrzésre várva, amikor még mindig ott álltak, és csak integettek. Ma nem integettem, csak elindultam. De azért a bejáratból visszafordultam – még ha nem is láttak.)

És akár ölelgetjük egymást a végsőkig, akár könnyes szemmel integetünk, akár csak nagyot sóhajtva, hátra se nézve indulunk kifelé, hogy folytassuk az utunkat, a szívfacsaró élmény egy darabig jegesen nehezedik az emberre: látlak-e még. Nem szentimentális lebegésbe akarok kezdeni itt korán reggel, de ezek az elválások arra emlékeztetnek, akár a vasútállomáson, akár a buszpályaudvaron, akár a repülőtéren válunk is el, a búcsúzás a kora reggeli rohanásban, az éjszakai műszakba indulás, vagy csak egy egyszerű skype-beszélgetés folyamán is ugyanolyan fontos. Adni és magaddal vinni egy óriási adag szeretetet.