Pocakkal előre

Fotó: Nagy Attila

Mindenki terhes. Amióta az első gyerekes bejegyzés megszületett, nemcsak a kérdésekre adott válaszok szaporodtak meg, hanem a környezetemben kisebb-nagyobb pocakkal szaladgáló nők is. Mindenki állapotos. (Jobban szeretem ezt a szót, és ezt nem csak a magyartanár mondja belőlem, hanem mert azt gondolom, a várakozással teli 9 hónap állapot, és nem teher – ennyit a szemantikáról.) Akárhová nézek, csak pocakos nőket, lányokat, asszonyokat látok. És láthatóan nagyon jól viselik – hogy még véletlenül se erősítsék bennem a gyermekvállalás kételyeit. Mosolyognak, sőt, ragyognak, büszkén hátraszegett fejjel járnak, kedvesen csacsognak. Boldogok.

Érdekes, hogy a Gyerekes kérdések után hirtelen rengeteg visszajelzés érkezett. Főként gyerekes anyukáktól, akik nyugtattak (nem kell túlaggódni, jön majd az a bizonyos érzés magától – vagy nem, de az sem tragédia), a tapasztaltaktól, akik együtt éreztek (másnak is voltak ilyen kérdései), és apukáktól, akik más megközelítésből igyekeztek lelket önteni belém (akkor is tetszeni fogsz neki, ha órási lesz a pocakod; majd meglátod, még közelebb kerültök egymáshoz). A sorstársak pedig bólogattak. 

Nem olyan egyszerű ám ez. Bár ahogy telik idő, és egyre több pocakos nő rohangál körülöttem, kicsit azt érzem, mintha változnának a dolgok. Mintha az először felmerülő (elsősorban biológiai, majd folyamatosan elméleti, materiális és anyagi – értsd pénzügyi) kérdések háttérbe szorulnának – utat nyitva ezzel más, de még mindig a gyermekvállalás körében ugráló kérdőjeleknek (ugyanezen kategóriákban). Mert csodálkoztál már rá, mennyibe kerül egy csomag pelenka? Tudod, hogy mennyi ideig tart? El tudod képzelni, hogy soha többet nem alszol délig egy hosszú és fárasztó hét után, csak azért mert minden hét hosszú és fárasztó (és igen, tudom, édes teher), de nem csak magadra kell gondolnod? Hogy nem lesz elég és normális ebédre egy mirelit pizza? Hogy a harmadik rövidnél nem röhögünk vidáman, mert jöhet a következő? Hogy nincs olyan, hogy ezt a ruhát nem veszem meg, mert neki meg kell venned? Hogy be kell íratnod az óvodába? Hogy először iskolába megyünk, és csak utána dolgozni? Hogy nem lehet egyszerűen csak lepasszolni a szüleidnek, mert te vagy a szülő? (Azért csak-csak felkapaszkodik a kérdés a többiek vállán: én hol vagyok?)

Fotó: Nagy Attila

Aztán ezek kezdenek eltörpülni. És inkább azon gondolkodom, milyen lehet felnőtt fejjel újra nekiülni az összeadásnak, hogy milyen lehet minden este újabb és újabb mesét vadászni, közös programot csinálni, kis karok ölelésében elbújni, önzetlenül szeretni.

Egyszer egy barátom azt mondta, ha megszületik, mindent megoldasz. Rose, a világ legjobb unokahúga hasonlóan vélekedett, amikor a legutóbb megrohamoztam a témával. És rengeteg kételyt eloszlatott. (Pedig nincsen gyermeke.) Szerinte minden kérdésre lesz válaszod. Most meg csak keresem a kérdéseket, hogy újabb és újabb akadályokat gördítsek magam elé, de hirtelen egyet se találok. Az “akarom!” felkiáltás egyelőre hiányzik, de talán jó úton haladok. A pocakos lányok, nők, asszonyok pedig egyre többen vannak.