Kinek edzel ma? Evés és mozgás tízpercben.

Fotó: maszi

Hetek óta sóvárogva nézegetem (felváltva) a butikok kirakatában villogó bikiniket és a szomszédos fagyizó édestölcsérében bujkáló csokoládé-málna-eper-tiramisu-somlóigaluska (igen, somlói galuska fagyiban!) gombócokat. Kicsit örülök, amikor reggel pont be tudom csúsztatni az öv végét a farmer második bújtatójába, közben meg azon töröm a fejem, mennyire leszek hullafáradt, amire este hazaérek, úgy értem érzek-e majd késztetést a mozgásra, tornára, futásra.

Februárban, amikor belevágtam a nagy életmódváltásba (mondván, hogy nem állapot, hogy egyre szűkebbek a nadrágok – hiába állítottam a születésnapomon, hogy nem érdekel), elkezdtem futni járni. Olyan sikeres volt a projekt, hogy három hét múlva (amikor a nulláról felküzdöttem magam a laza 4 kilométerig) egy frankó térdsérülés a lelkiismeretes láblógatók közé taszított (mindig van felmentő indok), de aztán egy pár hetes kényszerpihenő után újra meg újra nekifutottam a hétköznapi mozgásnak. Sőt, a kicsit átalakított étrendnek is. (Nem zabálom magam halálra – ez tény. Meg próbálok nem enni éjjel – annyit. És igen, odafigyelek, hogy ne fehér kenyeret egyek. És ne igyak 4 pohár kólát, mert baromi cukros. De azért megeszem a csokit, ha megkívánom – inkább, mint hogy őrült módon hisztizve rohangáljak föl és alá, csak azért, mert esik a vércukorszintem.)

Most pedig azon gondolkodom a kacagó napsütésben fürdő májusi napon, hogy tulajdonképpen én ezt minek is csinálom. De legfőképpen kinek?

Magamnak? Hát persze. (Egyébként valóban: jobban indul a reggel, ha citromos vizet iszom elsőként, könnyebben jön az álom, ha este mozogtam egy kicsit, jobban is érzem magam, ha nem túlcsordulásig kajálok.)

A férjemnek? Igen, neki is. Hiszen nem láthatja, hogy a karikagyűrű csavargatása közepette elájulok saját nagyságomtól (mondván, á, ő olyannak szeret, amilyen vagyok), hanem dolgoznom kell magamért. Ne legyek elhanyagolt. Ne csak szakadt melegítőben járjak otthon (pedig olyan kényelmes). Legyek feszes, kívánatos – még akkor is, ha közben tényleg 4 kilóval kerekebb vagyok, mint mondjuk 1 éve.

De most komolyan, nekünk csinálom? Tényleg? Neki meg nekem?

A francokat. Annak a sok vadidegen nőnek, aki csak egymást vizslatja a parton, aki azt nézi, mennyire nagy az úszógumid, szültél-e vagy nem, azért van-e striád, meg kéne-e csináltatnod a melled vagy nem, látszik-e a narancsbőröd, barátnő vagy, feleség vagy szerető, vagy mittudomén mi vagy. Azoknak, akik az életmód oldalakon nyomják a jobbnál jobb koplaló diétákat, akik megpróbálják elhitetni, hogy 2 hét éhezéstől megváltozik a világ, a soványaknak és a telteknek is, hogy megmutassam, én erre képes vagyok. Nem hiába állok neki a tornának februárban (ugye), és nem mozgok egész évben tisztességesen (mondjuk az egészségemért), nem hiába kárörvendek, amikor más is feladja (na ugye, nem csak nekem nem sikerült). Állandóan egymásnak és egymásért bizonyítgatunk, görcsösen markolva a teljes kiőrlésű kiflidarabot, ahelyett, hogy azért ennénk, mert az tényleg finom. És egészséges(ebb). Fejben, ott fejben nincs minden rendben.

Azon a plusz négy kilón tényleg nem múlik semmi. Tessék tudomásul venni, hogy a 18 évesen tartott versenysúly az életmód, munka, stressz, összevissza evés, alkat, genetika, kedv és akármi miatt igenis változik. És nem a címlaplány a példa. Nem a hülyeség hajtása a szuperdiétáról. Nem az 52 kiló, nem az XS-es fürdőruha. Azért kell mozognunk, mert ettől jól érezzük magunkat. Azért kevesebbet enni este, mert jobban alszunk. Azért nem inni 4 pohár kólát, mert tényleg beviszed vele a napi cukoradag 120 százalékát. És igen, megérdemled reggel azt a mosolyt a tükörben, amikor elindulsz, mert ma is szép vagy. És a fagyit. Meg a csokit. A strandra pedig nem másokat nézegetni járunk. Legalábbis törekszünk rá.