Ha valaha bíztál az emberekben, ha valaha bíztál a szerelmedben, ha valaha bíztál magadban, akkor minden megkérdőjeleződik benned, ha ezt a könyvet elolvasod. Ez persze sablon, és mindenki elmondja, aki olvasta és értékelte ezt a kötetet, de a Holtodiglan napokkal a befejezése után is kísért, és néha nyomaszt. Olyan alapvető értékeket (vagy gondolatokat?) fordít meg 180 fokban, amiben felnőttél és hittél, és ami minden, minden körülmények között körülvesz.
Lehet-e ennyire nem megismerni és kiismerni egy embert? Lehet-e, hogy valaki precízen, pontosan hónapokkal előre minden lépést kiszámít, tudatosan (ki)használja a világot, a médiát, az embereket? Lehet-e úgy alakoskodni, hogy soha, de soha nem buksz le? És lehet-e, hogy az igazság tudatában, eltelve félelemmel, mégis csak úgy döntesz, maradsz?
A Holtodiglan (szerző Gillian Flynn) egy házaspár története, az ötödik évfordulójukon eltűnik a feleség. Rendőrségi nyomozás, múltban kutakodás, pszichológiai feszültségkeltés. A férj (Nick) szemszögéből a lineáris történet és a gondolatai, a feleség (Amy) szemszögéből a naplóján keresztüli mese követhető. Az Entertainment Weekly ajánlója szerint (lásd a borítón) leleményes és alattomos thriller. Én azért ezzel tökéletesen nem értek egyet. Nem azzal, hogy nem leleményes, vagy mert nem alattomos – dehogynem, az, sőt. De nem thriller. Nem azért mert az alapvetően filmes műfaj, nem azért, mert nem tart feszültségben végig, de számomra, ha ebbe a kategóriába kellene sorolni, akkor inkább A bárányok hallgatnak vagy a Beszélnünk kell Kevinről a thriller. Aki leleményes és alattomos ebben a sztoriban, az a feleség. Aki a saját gyermekkori traumáit és feldolgozatlan élményeit és tapasztalatait egy csokorba gyűjtve kitalál és végrehajt egy félelmetes bosszúhadjáratot. Egy szociopata vagy inkább egy skizofrén szociopata.
Számomra azért nem százszázalékos thriller, mert az elejétől kezdve nem stimmel. A feleség nem, de a férj sem. (Nem, soha nem találkoztam még – remélem – szociopatával, így csak a megérzéseimre hagyatkozom a véleményezésben.) Az egyik mézesmázos és sértett, a másik dühös és sértett. Nickről annyira süt, hogy ő a gyilkos, hogy már az elején elbukik a feltevés – nem lehet az. És ha nem ő az, akkor csak a neje lehet – itt bicsaklik meg nálam a borzongáskeltés. Ugyanakkor nem találok rá más műfaji meghatározást. Közben pörög a sztori, egyre közelebb kerülünk a főszereplőkhöz, míg jön a nagy felismerés, aztán a második nagy fejezet. A feleség sztorija az eltűnés napján, majd a jelenben, a férj sztorija folyamatosan a jelenben. Aztán a végkifejlet.
Valamiért mégis hiányérzetem van. Nem azért, mert nincs gyilkos. Mert van. Nem azért, mert hepiend a vége (nem az), nem azért, mert nem jó a sztori. Mert nagyon jó. Nagyon el van találva. Olyan félelmeket jelenít meg és boncolgat, ami mindannyiunkban megvan (mi van, ha nem az, akinek mutatja magát, mi van, ha végig átvert stb.), olyan párkapcsolati buktatókat szed elő, amelyek valósak (pénztelenség, más célok, család, az a bizonyos harmadik stb.), olyan környezeti és társadalmi jelenségeket ír le, amelyek nem történhetnek másként (a média hatalma, az első, téves benyomástól szabadulni képtelen kisember, a bizonyítás vágya után loholó rendőrség stb.) – Bár nem az összehasonlítás a cél, de itt kézzelfoghatóan megjelenik a rettegés és tartás és félelem, mert hogy az egyik családtagom gyilkos – és nem úgy, mint A férjem valamit titkol című könyvben. – Mégis hiányérzetem van. Talán a lezárás miatt. Az utolsó szó miatt. Mert az nem lehet, hogy valaki örökké rettegésben és tartással és félelemmel él le egy másik ember mellett egy életet, csak azért, mert a gyerekkori álma megvalósul! Az nem lehet, hogy minden után egy szociopatát választok, aki visszataszít a saját nyomoromba, és belekényszerít egy helyzetbe! Az nem lehet, hogy az igazság nem győz!
A hiányérzetemet vélhetőleg az okozza, hogy nincs megoldás. Szociopaták meg vannak. És nem csak könyvekben.