Anyának (napjára)

Gyöngyvirágot veszek az anyukámnak. Ez nagy dolog tőlem, a virágismeretem a lelkiismeretesen látogatott biológia órák és a nagypapa kertjében eltöltött gyermekkor ellenére is finoman szólva hiányos. De anyának gyöngyvirágot veszek. Nem ez a kedvence. De a nagypapa ezt szokta venni a nagymamának, aztán, miután már a nagypapa nem tudott többet venni, anya is – anyák napjára. Én is ezt veszek.

Emlékszem, gyerek voltam, és a nagyszüleim a házfelújítás ideje alatt a szükséglakásban laktak, vittünk a mamának valamilyen vágott virágot. Talán anyák napjára. Egy szálat. Celofántasakba csomagolva. Én meg jól elhagytam az utolsó kereszteződésnél, annyira bénán szorítottam (a példa mutatja, nem szorítottam), hogy kicsúszott a tasakból. Visszamentünk érte. Emlékszem, amikor verset mondtam, amit az óvodában tanultunk, a nagymamának is. Emlékszem, hogy az anyák napja meg a virág meg a versmondás csak egy tanult szokás volt, elvárás a gyerekektől. Hogy köszönd meg szépen anyukádnak, hogy felnevelt. Hogy szeresd anyukádat, mert ő az anyukád.

Talán a kor teszi, talán az élettapasztalat, de azt hiszem, inkább az eltelt évek, hogy az anyák napja már nem csak egy nap a naptárban. Hogy anyák napja nem csak ma van. Hogy anya nem csak most van, és hogy anya nem mindig lesz velem. Úgy. A kék szemű, mosolygós, szókimondó, csupaszív anyám, az anyukám (aki szereti a tojáslikőrt – legalábbis, amikor az iskolában talán első osztályban jellemezni kellett, és a külső jegyeken túl azt is le kellett írni mit szeret – ezen a mai napig nagyot nevetünk). Akit – amióta egy barátom felhívta rá a figyelmem – akkor is felköszöntök, amikor az én születésnapomat ünnepeljük.

Emlékszem, amikor – körülbelül 6-7 éves voltam – téli reggeleken az iskola kapujában hagyott könnyes szemmel, mert el kellett érnie a buszt (nyilván a portás még nem volt sehol). Amikor vagy 20 évvel később a munkából rohant hozzám, hogy levest főzzön, mert előtte műtötték ki a bölcsességfogamat, és tudta, hogy hazudok, amikor azt mondtam, ettem. Hogy kb. 25 éves voltam, még otthon laktam, és nem akart lemenni a lázam, és hideg vizes borogatást tett a csuklómra és a bokámra, mert tudta, hogy nem állok a zuhany alá. (Persze amikor apa hazaért a munkából, és közölte, hogy most megyek a zuhany alá, akkor nem mertem tiltakozni. Rögtön le is ment a lázam, de ez más kérdés.) Amikor azt mondta, nem kell hívni, ha leszállsz a repülőről, amikor odaérsz, de tudom, hogy végig fent volt abban az órában, amikor oda kellett érnem, és várta az sms-t. Amikor véletlenül találkoztam vele az ebédidőben, és húzta a lábát, de próbálta eltitkolni, hogy fáj. Amikor először nyaraltunk ketten tengerparton, és végtelen türelemmel tűrte az első szakítás utáni folyamatos nyavalygásomat. Amikor mindig szeretettel fogadta a barátaimat, amikor falazott, ha késtem, amikor büszke volt, mert sikerült bármi az életben, amikor sírt, mert bántotta valami, amikor együtt nevettünk, mert valami, bármi, akármi történt, amikor… Mennyi amikor van! Bízom benne, őszintén bízom, kívánom, akarom, követelem!, hogy még vagy húszezer ilyen legyen. Minden napra egy. Az legalább 50 év. Legalább. És én minden évben fogok gyöngyvirágot venni. Egy évben többször is.