A férjem valamit titkol

Fotó: Bonyhádi Zoltán

Régóta vártam erre a könyvre. Tavaly karácsony előtt, amikor benyújtottam a választható listát az ünnepre meglepetésnek szánt és szóba jöhető könyvekre, ez is felkerült. (Sajnos csak a harmadik helyre írtam fel, és megfeledkeztem a fontos tényről, miszerint a férfiak lineárisan olvasnak és gondolkodnak – tehát ha megvan az első (két) kötet, eszükbe sem jut megvenni a harmadikat. Titkon vágytam rá, hogy ajándékként kapjam otthon, a férjemnek pedig van humorérzéke, gondoltam milyen nagyot nevetünk majd a fa alatt a meglepetés ajándékon, amire az van írva: A férjem valamit titkol. Nem nevettünk. Mentségére legyen mondva, nemcsak “listás könyvet” csomagolt.)

Olvastam már a rövid figyelemfelkeltő fülszöveget, rövid tartalmat a végkifejlet leleplezése nélkül, azt hiszem főleg ezért érdekelt. De hónapokig nem szántam rá magam a beszerzésre. Közben a kolléganőm megvette, aztán kölcsönadta. Tegnap jött el a napja. Tegnapig a férjem valamit titkolt, én meg jól lelepleztem. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kötött le. Ha este héttől éjjel fél 11-ig egyfolytában olvasod, evés-ivás-telefonálás-alvás-gondolkodás helyett, akkor bizony megtalált. És valóban, ez történt. Ugyanakkor nem írhatom, hogy életem könyve. Egymással párhuzamosan futó történetekkel, ahol (természetesen mindig) keresztezik egymást a szálak, kiderülnek a kapcsolatok, belelátunk mindenki fejébe. Közepesen újszerű megoldásokkal tűzdelt kötet, ami ettől függetlenül, vagy ennek ellenére lett világsiker. (Mondjuk kit ne érdekelne az alapsztori, amikor a feleség megtudja, hogy a férje – azt hiszem nem én leszek az első, aki leírja – megölt valakit.) Hét nap története, 3 nő, 3 család, tucatnyi kapcsolat, persze alapszinten 3 történet – párhuzamosan és összefonódva. Működik az alap is: klasszikus klisék (nem a tündérmesefélére gondolok, de nem újszerű: pl. meggyilkolt gyermek, szerelmi háromszög, titokzatoskodó férj), szimpatikus 30-as, 40-es nők és gyerekek, antipatikus férfiak, anyósok, menyek, barátnők. Közben pedig minden kiderül. És hiába akarom itt a cinizmusommal lehúzni Liane Moriarty regényét, működik, de azért nem világklasszis. (Bezzeg a Beszélnünk kell Kevinről!) Mondom ezt annak ellenére, hogy órákon keresztül belefeledkeztem, a lelkemnek és a napomnak is jót tett, hogy teljesen ki tudtam kapcsolni. (Igaz, a kikapcsolásra Leiner Laura bárgyú könyve – oké, tudom, 31 éves vagyok, minek olvasok ifjúsági regényeket – az Akkor szakítsunk! is képes volt, de egyszer bőven elég. Mondjuk ebből is, de erre valószínűleg később is emlékszem majd valamelyest.)

Szerintem a pszichológiai kérdések miatt működik. Mit tennék, ha a férjem hagyna egy ilyen levelet és elolvasnám? (Elolvasnám?) Mit tennék, ha kiderülne, hogy klassz szerelmi háromszögben élünk? Mit tennék ha, és a többi mit tennék, ha kérdés. Lehet, hogy nem jártunk még ilyen cipőben, de azért a fejünkben ott a kérdés. Nem véletlenül tudjuk mindig jobban, mi van a másikkal, mire gondol, és főleg hogyan kellene megoldani a problémáit – vagy éppen az életét. Amúgy meg bírjuk a titkokat is, A férjem valamit titkol pedig csupa rejtély (szeretne lenni). Gyakorlott – értsd mindenféle műfajú, hosszúságú, témájú könyvet, regényt, krimit, novellát stb. – olvasó számára nem sok meglepetést rejt. De azért szórakoztató – és nem csak a “kiviszem a strandra, ha nincs más dolgom, majd olvasok” típusú limonádé, egy-egy kérdéskörben legalább egyszer elgondolkodtató (ugye itt van az a bizonyos, mit tennék, ha?), és nem cuppog a nagy amerikai műanyaglázban (értsd az összes éppen hódító bestseller ugyanolyan, ámbár a szerző ausztrál). És őszinte: nem kevesebbet kér a szereplőktől, mint, hogy nézzenek szembe önmagukkal – és próbálják meg elfogadni, amit látnak. Ez szerintem kifejezetten dicséretes.