Kicsit (sem) másképp

Fotó: Lovagi Milán

Divatbemutató – kicsit másképp. Szombathelyen négy éve hódít szakadatlan a kezdeményezés, amely egy évben egyszer, egy rövid estére kifordítja a világot, közel hozza a szokatlant, megfacsarja az arra érzékenyek szívét, és még azokat is utoléri, akik soha nem foglalkoztak a kérdéssel. Nem kézzel épít akadálymentes járdaszegélyeket, nem tüntet az elfogadás mellett, nem beszél légből kapott szavakkal, hanem tesz. Mozgásukban korlátozottakat, siketeket, vakokat és gyengénlátókat, autistákat, értelmi fogyatékosokat, Down-szindrómásokat, speciális nevelési igényű gyerekeket, fogyatékkal élő fiatalokat és felnőtteket mutat meg nekünk, emel ki közülünk – a szó szoros értelmében – a kifutóra, hogy modellként csilloghassanak, hogy egy estén rájuk, de legfőképpen magunkra és a hozzáállásunkra irányítsa a figyelmet.

Nem (csak) uniós (világi) elvárás az elfogadás, sokkal több annál – kutya kötelességünk felülemelkedni a sztereotípiákon, a viszolygáson, a félelmen. Nem olyanok, mint mi, valamiben másak – emberi alapvető tulajdonság, hogy tartással közelítünk. (A témában hirtelen felindulásból leírt élményemet itt olvashatod.) Az mondjuk más kérdés, hogy ennyi erővel minden “normális” ember felé indokolt lehet a tartás, a viszolygás (valami tuti nem stimmel vele). Egyszóval félünk. Félhetünk, hogy tudunk-e segíteni, hogy jót kérdezünk-e, hogy mit vált ki a reakciónk, hogy mittudomén, akármitől félhetünk. Mondjuk attól, hogy elkapjuk-e. Igen, a 21. században az emberek többsége az akármilyen betegség terjedésétől, de legfőképpen az ismeretlentől fél.

Itt a Divatbemutatón nincs mitől félni. Nincs kitől félni. Szorgos kezek, merész gondolatok, és hihetetlenül nyitott és legfőképpen csordultig szeretettel telt szívek rendezkednek. Szerveznek. Nem alszanak. Izgulnak. Támogatnak. Ott vannak. Látnak. Éreznek. És akikért tesznek, egy évben egyszer végre a színre lépnek. Nem szürke egerekként mennek melletted el, hanem emelt fővel, büszkén vonulnak. Mosolyognak, integetnek. Bizony sajog a szíved, főleg, ha hozzád közel álló gyerek, felnőtt – megmutatva azt a bizonyos fogyatékosságot – vonul végig a színpadon, de ez a saját szíved sajgása, hiszen ő maga az, és úgy az, ahogy.

Lehet most mutogatni, hogy nem tudom miről beszélek, és saját tapasztalat híján könnyen dumálok a kispadról, vagy hogy filozofikus magasságokba bizony bárki elrepülhet, de átéltem a félelmet, a rettegést, az összetartást, az érzelmi hullámvasutat. Négy éves voltam, amikor megszületett a húgom, kromoszóma-rendellenességgel, ha túléli, nyaktól lefelé béna lett volna. Ép ésszel, értelemmel – a család ép ésszel, értelemmel. Két ember, aki szereti egymást, összehozott egy buktát. Ezt a sorsjegyet húzta. Pici volt még, fél évig volt velünk, de a családunkból nem tűnik el a “ha”, “a mi lett volna, ha”, és a többi kérdés. (Ne haragudj, Anyu!) Nem láttam, mert nem emlékszem rá, milyen volt a szüleim arca, mennyit rejtegették egymás elől az érzéseiket, mennyire féltek, mennyire reménykedtek. Csak azt tudom mennyire szerettek. Mennyire szerették.

Ezek a gyerekek, fiatalok és felnőttek, mind velünk vannak. Szeretnek. Őket is szeretik. De nehezen boldogulnak. Eldugnánk őket, ha lehetne. De nem lehet. És nem kell. Ők vannak. Emlékeztetnek, csodát hoznak. Emlékeztetnek, hogy mennyiben más nekünk (nem mindenki mehet ám egy divatbemutatóra!), és csodát hoznak – ők maguk a csoda.

Ha csak egy ember, aki hall erről, arrébb húzza a kormányt a mozgáskorlátozott parkolóból, és beáll normálisan (igaz, ez gyakorlás kérdése, sajnos a sofőrök magas százalékban nem csak a hiperszuper kocsi miatt, hanem amúgy sem tudnak parkolni), már nyert ügyünk van. Ha csak egy emeli fel a fejét, támogat egy nemes projektet, utalja az 1 százalékát a megfelelő intézménynek, olvas mesét nagyon beteg gyerekeknek a kórházban, már megérte. Ha csak egy nem bánja, sőt keresi a lehetőséget, hogy az egészséges gyermeke a “beteg gyerekekkel” játsszon, beszélgessen, töltsön együtt időt, már megérte. (Mert tudod, van, akinek nincs választása. Van, aki feltétel nélkül szeret, mert így kapta, nem dönthet máshogyan.)

Mi dönthetünk. Persze nem kell a kerekesszékes aurájába mászni, és akaratán kívül kiszedni a kocsiból, felsegíteni az emelkedőn – szól, ha kell. Tudja, mi a jó neki, tudja a hogyant. De lehet ott állni, közös programban részt venni, mindenféle bántás nélkül segíteni, elfogadni és elfogadtatni. Mert ők feltétel nélkül elfogadnak minket. Nem kicsit. Nem másképp.