Hétvégi szűrő

Fotó: Kondor Tamás

Sok aktív nap után csendben keresi az ember magában a katarzist, a megnyugvást élményét, az önnön vállon veregetés jogosságát, helyette pedig üres csend marad, mardosó hideg (vagy meleg, ez az éppen elfogyasztott étel-ital minőségétől függ), és az érzés, hogy kiönthessük valakinek (inkább valakire) a bent kavargó zagyvalékot. Ott volt például a hétvégén a sör. Nem kiöntendő, hanem kimerhető, a fiúk sört főztek, megállíthatatlan lelkesedéssel és magabiztossággal (Kolumbusz valami ilyesmi érzéstől vezérelve mehetett előre, parancsolgathatott a hajón, hogy aztán felfedezze az újvilágot), mi pedig egy véletlen folytán (kíváncsiság és kedves invitálás) keveredtünk az egészbe, hogy átmossuk magunkon a hétvégére feltornyosuló érzelmi sokaságot.

Csodálatos a valóság, amikor három szuper erőtől duzzadó férfi nekiáll sört főzni – és nem először. Tudják az egész folyamat csínját-bínját, utána olvasnak, jegyzetelnek, hajnalban kelnek (igen, a férfiak tudnak lazán kelni hajnalban mindenféle erőfeszítés nélkül, ha ilyen nemes a végcél), végtelen türelemmel kavargatnak, forralnak, hőmérőznek (igen, ők is hőmérőznek), aztán hűtenek, szűrnek és a többi. Szakértelemmel magyarázzák, hogyan zajlik majd a szűrés (forrón fertőtlenített pelenkán át, amit kifeszítenek a műanyag hordókra), felhívják a figyelmet, hogy ez legalább három emberes dolog (kettő feszít, egy mer). Aztán jövünk mi, lányok, a konyhában hosszú órákra legalább 8 kezes kotyvasztási rituáléban tanult kollégák, akik semmi perc alatt csinos csomót varázsolnak a pelenka két-két sarkából, és máris felszabadul két ember. A munka rövidül. A hangulat a tetőfokára hág. Van bókolás (hogy jöttetek rá erre), sztorizás a hűtőfolyadék veszélyességéről, passzírozás a pelenkán keresztül (erről nem szeretnék tovább asszociálni), aztán az öröm, hogy igen, jól csináljuk, csöpög a jó meleg nedű a műanyagkondérba. És az apró siker, a közösen töltött idő, a sörös sóska megteremtése meghozza a várva várt hangulatot, a bizsergő eufóriát, a nevetést, a felengedést, idővel pedig talán a katarzist. Az sem érdekel, ha nem lesz jó a sör (a fiúk bizonyára nem osztoznak ezen felvetésemben), “megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.

Amúgy sosem gondoltam volna, hogy egy átdolgozott-áthajtott hetek sora, egy érzelmileg ennyire felkavaró és felemelő esemény (erről később) után pont egy sörös kondér mellett üldögélve, jó szakadtan és hullafáradtan fogok mennybe menni, hogy nem akarok majd elszakadni a vidám társaságtól – akik nem elemeznek, nem kérdeznek, nem vájkálnak, nem mondanak felesleges dolgokat, egyszerűen a feladatra koncentrálnak, ismertetik a munkafolyamatot és dolgoznak. Én meg gondolkodom. Ha minden igaz, két hét múlva kóstoló is lesz. Elkészül “életünk első söre”, amibe beletettük a kezünket. (Persze azt nem lehetett, mert mindenhez szigorúan fertőtlenítés után nyúlunk, de meg mégis.) És az érzéseinket. A katarzist.