Itthon vagyok otthon

Kitört a tavasz. Bringára pattanunk, tekerünk a napsütésben, lágy szellő simogatja a hátam, szembe nevet a nap, amíg húzunk előre. Harmadik utcán a népszerű cukrászda, bizony, a család együtt tölti a vasárnapot, szigorúan kocsival közlekedve – az út alatt még közelebb kerülnek egymáshoz a 2 négyzetméteren – innentől kezdve a kanyarban is autók egymásra tapadva, még szerencse, hogy be lehet látni az utat, szemből átellenben kiscsalád kacsázik sréen az úttesten, csoda, hogy túléljük a kerülőt. Szembe srácok tekernek, integetünk, ismerjük egymást. A belvárosban a bringa-átkelőnél sem kell várni, fekete bogárhátúból vidáman engednek el, őket is ismerjük, no lám, a kisvárosi lét, mindenki mindenkit ismer. Tudják minden léptedet, látják, sőt követik az életed. Fotók tömkelegét exponálja a szemed, sorozatot lő az agy, hogy rögzítse a képet, hangulatot kelt, érzést indít, csak a tekerés marad, az együtt-egyedül töltött idő, a kisvárosi lét nem enged szabadulni, mindazon srácok csapatosan, akik valahol, valamikor töltöttek már együtt időt.

Én kisvárosi gyerek vagyok. Lakótelepi suhanc, akinek természetes, hogy a ház szeme ellenőrzi a hazaérkezést (főleg a kivelt). Azt hiszem, én ragaszkodom is ehhez, röghöz kötöm magam, kell az állandóság, az ismerős arcok, a közös élmények, az állandóság. Jó dolog kiszakadni a kisvárosból, hömpölyögni a tömeggel a körtéren, többezer emberrel együtt várni a biztonsági ellenőrzést a világ egyik legnagyobb repterén, éjszaka tömött moziban filmezni, nyüzsgő sétálóutcában hajnalig beszélgetni. Aztán a legjobb hazajönni. Álmos kisvárosban a vasárnapi “tömeget” kerülgetni. Itt vagyok itthon.