Nehogy bemenj, ott olvasnak!

Hétfőn elmentünk olvasni a gyerekekkel. Van egy olvasóklubunk – szeretünk szinte lehetetlen dolgokat életre hívni. Hiszünk benne. Szóval hétfőn elmentünk olvasni a gyerekekkel. Más gyerekeknek. Húsvéthétfőn – ugyanis a programot szervezőknek az a jópofa ötlet jutott az eszébe, hogy idén – két év után – nem rajzfilmet vetítenek, hanem meseolvasást szerveznek. Volt kis kuckós termünk, óriási nagyiféle karosszék, hangulatos olvasólámpa, és egy nagy adag mesekönyv. Mindenféle mesékkel. Volt jókedv, kitartás, hangos olvasás – és a viszonylag rövid idejű várakozás után közönség is, hosszabb-rövidebb időre. Jöttek kicsik és nagyok, tátott szájjal hallgatók és örökmozgók, megfáradt apukák és érdeklődő anyukák, akik adtak egy lehetőséget (nekünk és maguknak is), hogy mesét hallgathassanak. Azt mondjuk kevésbé értem, hogy miért volt olyan szülő is, aki szó szerint elzavarta a gyereket az ajtóból, hogy itt csak mese van, ide nem kell bemenni (persze a szüleink mindig tudják mi nekünk a legjobb), de lelke rajta, mi végül is csak olvastunk. (Sokat emel a történet fényén, hogy tényleg tudunk olvasni, de ez itt most másodlagos kérdés.) Olvasni jó. Mesét, verset, regényt, blogot, cikket, novellát – amihez, és amikor éppen kedved van. Megmutatni, hogy egyáltalán nem unalmas dolog a könyv, hogy egyáltalán nem ciki mindig cipelni egy könyvet, legyél 12 vagy 58 éves. Inkább, mint a béna reklámokat bámulni a buszmegállóban, inkább, mint folyamatos IQ-csökkenést érezni az ál-realityk és soha véget nem érő sorozatok nézése közben, vagy a rosszabbnál rosszabb, és főleg kiszámítható romkomok észnélküli bambulása közepette. Legközelebb egyébként azt tervezzük, hogy olvasunk nyilvánosan is (utcán), programszinten. Remélem a kedves szülő akkor majd megmagyarázza a gyereknek, hogy nem kell bemenni a belvárosba, mert ott olvasnak. Titkon remélem, hogy mindketten láttak már könyvet közelről.