Ülünk egy tárgyaláson, négy nő és egy férfi. A férfi beszél. Csak beszél. Okosakat mond, csak sokszor ismétel. Körmondatokban. Meleg van a teremben, vizet iszom, jéghideg vizet, csúszik le a torkomon a korty, akár a jéghegy csókja, arra figyelek, hogy mit mond, de csak-csak elkalandozom, nézem a három nőt, akik hol a papírral babrálnak, hol a gyűrűt csavargatják az ujjukon, hol a férfira néznek, hol figyelnek is arra, mit mond, de tudom, érzem, hogy unják a körmondatokat. Értelmesek, elsőre is felfogták, amit mondani akar, nem kell nekik az ismétlés. De udvariasak, volt gyerekszobájuk. Kicsit, mintha lenéznék – ahogyan mondja. És hirtelen eszembe jut Merle és a Védett férfiak, a nőalapú társadalom, és kétségbeesek. Ha nem lenne feltűnő, belekapaszkodnék a tárgyalóasztal szélébe, muszáj lenne megfognom, mert szédülök, hirtelen fordul a kocka, a négy nő uralma a férfi(ak) felett, tolódik fel a hányinger a gyomromból a nyelőcsövembe, egyre fogy a levegőm, közben monoton hangon hallom a férfit, de már nem értem. Ijesztő helyzet. Pedig jó a hangulat. Pedig fontos a beszélgetés. Csak én vagyok kívülálló, hirtelen nemtelen leszek, sajnálom a Nőt és a Férfit, ahogy egymással szemben állnak, ahogy az évezredek kialakult szokásait és sztereotípiáit próbálják magukban legyőzni. És remélem, hogy Merle világa sosem következik be. Ijesztő lenne –a csend.
Kommentek