Van egy férfi. Itt ül mellettem. Néha elszalad, leül a dobgép mellé, a szerinte ízléses és működő minimáltechnót nyomja. (Örülök, hogy tömbházban lakunk, így legalább mindenki kap a kultúrából). A jobb oldali szomszéd pláne. Óriási a szerencséje, hogy alig lakik itt, bár ki tudja, eléggé vevő az öreg az újra, lehet nem fájna neki. Amúgy a minimáltechno jó, nem okoz meglepetést, kattog szépen a maga vonalán, néha kicsit becsörömpöl, a pasi arcán meg úszik az öröm. Én is örülök, addig is csendben van. Amúgy csodálatos férfi, piás rozsomáknak hív. Szerinte ez kedves. Szerintem degradál. A 7 decis borosüvegben lévő bormennyiséget vitatjuk. Nagyon szeretem.
Van egy férfi, isteni tonhalsalátát készít. Egy évben kétszer. De akkor repeső szívvel, óriási szeretettel, azzal a bátor fűszerezéssel és meggyőződéssel, amellyel csak a férfiak tudnak főzni. Fura ez az evolúció, hogy a fenébe sikerül nekik jobban, amikor évezredeken keresztül csak vadásztak, és közel sem szagoltak a bogyókhoz. Lehet az iparosodás okozta, hogy a gáztűzhellyel, a késkészlettel és a hűtőszekrénnyel jól bánnak – pláne a fűszerekkel. El akar bűvölni. Hagyom magam. Ez a férfi a férjem.
Egyik kedvenc